A gyermeki én...

https://www.youtube.com/watch?v=hdAIZVLN5mo

“-Odaát esik? Mert ideát is esik.”- hangzik híres kis gyerekkori barátunktól, aki az eső fogságába keveredett.

Van olyan gyerek a világon, aki nem használja ki az esős időszakot arra, hogy szülei türelmének határait feszegetve, megtalálja az utcán a legnagyobb pocsolyát, majd teljes gőzzel nekiszaladva beleugorjon vagy átgázoljon rajta? Szerintem nincs. Sőt, ha az ember még normálisan túlélte a tini éveit, és nem zakkant meg teljesen, már annyira nem, hogy még maradt benne egy csepp gyermekiség, akkor később, felnőtt korában is ki fogja használni ezeket a pillanatokat. Na jó, lehet ez mégis arra utal, hogy kissé megzakkantunk ezen a rögös úton, mire elértünk a húszas éveink közepére. De hogy mi a különbség? A különbség az, hogy gyermeki ésszel még nem fogjuk fel az ezen mozzanat utólagos kárait, mint amilyen a megfázás, felfázás stb., amit később már igen. Később az a baj, hogy túl sok mindent felfogunk. Túl sok dologra kell gondolnunk, folyamatosan előre látni ás előre  tervezni dolgokat, a jövőnket, a következő napunkat, a munkánkat, a párkapcsolatunkat, a családunkat, a háztartást, a számlák befizetését, minden kis apróságra gondolnunk kell, és nem engedhetjük meg magunknak a gondatlanságot. Pedig olykor igenis ki kell engednünk magunkból a bennünk lakozó gyermeket. És ne mondja nekem senki, hogy nincs olyan, mert igenis van. Mindenkiben ott rejtőzik, csak olykor túl mélyre került, a szürke és egyhangú hétköznapokban, és csak nehezen tudjuk előrángatni onnan. Mert mikor megvisel vagy megtör bennünket az élet, gyakran megfeledkezünk róla. De higgyétek el, ott van benned is, merjétek néha kiengedni. Hogy miért? Azért, hogy segítsen bennünket át a rögös utakon. Hogy fájdalomcsillapítóként hasson az úton szerzett sérülésekre. Hogy kellemes, és feledhetetlen élményeket okozzon. Hogy néha felszabaduljunk, és elfeledjük a felnőtt élet megannyi problémáját és gondját, és egy pár perc erejéig, igazán, szívből, önfeledten BOLDOGOK legyünk, csak, mert megérdemeljük…

Mert beszélni jó...

Az elmúlt hetekben eléggé elhanyagoltam az írást. Ennek több oka is volt. Egyrészt volt egy kis államvizsga, egy kis munkakeresési parázás, majd egy kis írói válság. Hogy őszinte legyek, még mindig szenvedek ebben, de úgy gondoltam, ideje lenne ismét valamit a terítékre tenni, így hát belekezdtem ma délután a billentyűim pötyögésébe, aztán az ujjam majd diktálják mit kell írjak. Legalább is remélem, hogy jön valamilyen ihlet, így az írás közben. Hiszen imádok írni, ez az egyetlen hely, ahol igazán merek beszélni. A való életben ugyanis félek megnyilvánulni. Igen, ez az igazság, félek. Mindig én voltam a "kicsi" a társaságokban, akinek "kuss" volt a neve. Ha mondtam is valamit, az általában nem volt elég "felnőttes", vagy nem volt elég "menő" vélemény. Így hát megtanultam csendben maradni, és figyelni az eseményeket a háttérből. A vélemény kialakításra így nem maradt helyem, mindaddig, míg el nem kezdtem írni. Itt ki merem fejteni a gondolataimat, és nem félek attól, hogy valami olyat mondok, ami valakinek nem tetszik. Szükségünk van ezekre a helyekre. Van, aki nagyszájú, és nyíltan kimondja mindenkinek a véleményét mindenről, vannak akiknek nem okoz gondot stressz helyzetben véleményt kinyilvánítani, de én a legtöbb esetben maradok a csendes megfigyelő. Aztán eldönthetem, hogy megírom e az adott eseményt később, vagy sem. Persze, a lényeges dolgokban felemelem a hangom, és kinyilvánítom a véleményem azonnal, de a kevésbé lényeges dolgok esetén... hát maradjunk annyiban, hogy nem fárasztom sem a hallgató közönséget, sem a számat.

Nem mondom, hogy ez egy jó dolog, de nálam bevált a "ne szólj szám, nem fáj fejem" elv. Sokszor naivnak gondolnak, mert nem veszek észre dolgokat, pedig ez az  esetek többségében nem a naivitásomon múlik, hanem azért, mert nem akarom megkérdőjelezni az adott szituációt, vagy szimplán nem akarom kinyilvánítani a véleményem, pedig de sokszor nevetek egy jót magamban az adott helyzeten, és teszem zsebre a hazugságot, csak mert nincs kedvem, vagy nincs merszem kimondani, hogy valójában nem hiszem el, amit mondasz... Inkább ráhagyom a másikra, és gondolja azt, hogy naiv vagyok, hogy nem látok át a szitán, minthogy nekiálljak jártatni a számat.

A beszéd és a kommunikáció azonban igenis fontos része életünknek, szükségünk van rá a fennmaradásunkhoz is. Már kezdek erre rájönni én is, és próbálom legyűrni ezt a félelmem, így mostanában egyre többet próbálok kommunikálni, és véleményt alkotni másokkal. Van még min csiszolni, de azért haladok a cél felé, addig pedig igyekszem még egy kis önbizalmat kovácsolni magamnak.

Göröngyös utakon

Az autópályán haladva sima utunk van. Jobb esetben persze. Száguld az autó 130-cal, és így haladunk életünk vonalán, közben a kedvenc számunk ordít a rádió hangszóróiból. Felcsapjuk napszemüvegünket, és kényelmesen hátradőlve az ülésbe élvezzük az utat. Olykor azonban olyan területre keveredünk, ahol nem jó az út. Göröngyös, foltos, kavicsokkal teli, vagy csúszós. Amikor azt érezzük, hogy minden hiábavaló, semmi nem jön össze, csak rossz dolgok történnek velünk. Na, ilyenkor van az, hogy az élet göröngyös útra tévedt. Ahhoz, hogy ne szenvedjünk balesetet, és ne érezzük azt, hogy kisiklott az életünk, ahhoz le kell lassítanunk. Vagy akár félre is állhatunk, és átgondolhatjuk, mit kellene tennem annak érdekében, hogy kijussak a göröngyök rabságából. Semmiképpen sem azon rágódni, miért kerültünk oda, hiszen azzal csak feleslegesen elpazarlunk órákat életünkből. Gondold végig. Azzal, ha azon siránkozol, "mit rontottál el", "mivel érdemled azt, hogy idekerültél?", ezekkel a kérdésekkel helyre tudod hozni az adott helyzetet? Ha rá is jössz, mit rontottál el, az a ráismerés kiemel a göröngyök közül? Nem hinném. Inkább előre tekints, és próbáld meg kitalálni, vajon merre és mi módon folytasd az utat. Folytassam egyáltalán?  Persze! Hülye kérdés! Ha idáig eljutottál, nem az út mellett akarod tán feladni az eddig megtett teljesítményt?! Folytatnod kell. Csak meg kell nyugodj, és racionálisan, józan fejjel végiggondolni, és újratervezni a fejünkben kialakult GPS koordinátákat. Merre tudok tovább haladni, ahol kevéssé rögös az út, vagy választhatom azt is, hogy tovább haladok azon az úton, amin elindultam, csak lassítok, és nem 130-cal haladok tovább, csak 30-cal, és a lassan járj, tovább érsz elvet követed.

És ha esetleg tudjuk is, ki a hibás a göröngyökért, nem sokat tehetünk ellene. Nem szállhatunk ki és pofozhatjuk fel, vagy lökhetjük le a lépcsőről, bármennyire is szeretnénk, mert nem az a helyes folytatás. Mert attól továbbra sem tisztulna meg az út előttünk. Így hát visszaülünk a kocsiba, megpróbálunk lehiggadni, és átgondolva, újratervezve megmutatni neki, hogy márpedig te ennek ellenére is végig fogod vezetni az autód azokon a rohadt göröngyökön, amiket eléd gurított. Az élet majd tesz róla, hogy neki se legyen olyan sima útja a továbbiakban...

Költözés :)

Kedves Olvasóm!

Ezúton értesítelek Benneteket, hogy oldalam ezentúl a Nők Lapja weboldalán lesz elérhető. Szerencsére sikerült a teljes tartalmat átköltöztetnem, így korábbi bejegyzéseket is vissza tudjátok olvasni ott. Köszönöm a megértést, és a támogatást, amit a publicisztikáim olvasásával okoztok nekem. Remélem, ezentúl is megmarad ez a színvonal. 

Az új cím: 

Luca Mami Tanácsai

Csók, puszi, A Mami

Nem vártam, nem kértem, de felnőttem

56. Bejegyzés

"Teltek, múltak az évek, s rájöttem, nem vártam, nem kértem de felnőttem"- hangzik Pál Dénes, a Széltől is óvsz című dalában. Nagyon szépen hangzik, imádom a dalt, de nem teljesen értek vele egyet. Igaz ugyan, hogy nem kértem, de vártam. És minden kisgyerek várja. Várjuk a "majd ha egyszer én is nagy leszek" időszakot, amikor mi is magassarkúban járhatunk, mint anyukánk, mikor szabadon festhetjük a hajunkat és sminkelhetünk, mikor a játék autókat felváltja az igazi autó vezetés. Minden gyerek várja ezeket a nagy pillanatokat. Csak később kapjuk meg a fekete levest, mikor közeledünk, és rájövünk, hogy a felnőttség nem ezekről a dolgokról szól amiket gyerekként láttunk... Nem csak a sminkelésről és az autó vezetésről, hanem arról, amiből kifizettük a festéket és a jogosítványt. Mondjuk ki kerek perec, a pénzről. A pénz irányít bennünket, és ez magával vonzza ennek megszerzésére és birtoklására való vágyat, mely olyan erős, hogy képesek vagyunk ölni érte. (már aki...) Sajnos az élet nem tündérmese. Legalább is nem mindenkinek. A legnagyobb baj szerintem, hogy a következő generáció már ebben nő fel. Ezt látják otthon, nem játszanak velük a szülők, mert dolgoznak, hogy legyen pénzük, hogy tudják őket menő suliba járatni, hetente új ruhába öltöztetni, zongora órákra járatni, azért, hogy ne gúnyolják ki a többiek és hogy beilleszkedjen. Nem szörnyű ez egy kicsit? Valaki akkor tud beilleszkedni a társai közé, ha megvan neki a legújabb, legmodernebb playstation-je, és nem arról alkotunk véleményt aki valójában. Néha arra gondolok, mi lenne ha nem lenne pénz. Maradtunk volna a cserekereskedelemnél vagy nem is tudom. Hiszen elképesztő, hogy egy kis papírdarab mennyire felforgatja a világunkat és irányít bennünket. Szinte azt lehet mondani hipnotizál bennünket és mi emberek behódolunk neki és mint a zombik, vakon megyünk utána. Ettől a hipnotikus állapottól pedig megváltoznak az emberek, kifordulnak önmagukból, már nincs többé empátia vagy tolerancia, önzővé válunk és nem törődünk másokkal. Félelmetes világban élünk, ahol háborúznak az emberek, pénzért ölnek, nőket erőszakolnak meg, kifosztják a nincsteleneket. Egy olyan világ, ahol az emberek több, mint 80%-a nem boldog akkor sem, ha megkapja a fizetését, mert tudja, hogy kifizeti a számláit (jó esetben), és esetleg megveszi a napi kenyér adagját és nincs több. Sakkozni kell, mit merjünk megvenni és mit ne. Vajon megengedhetem magamnak, hogy vegyek egy cipőt, hogy ne legyek felfázva egész télen, megkockáztatva ezzel egy olyan összenövést, ami miatt meddővé válhatok? És akkor most még nagyot mondtam, sokszor azon kell elgondolkodnunk az üzletek polcai előtt, hogy meg merjünk venni két pohár joghurtot, vagy ne vigyük túlzásba, és vegyünk csak egyet. Pont ezek a dolgok azok, amiért van bennem egy másik én, aki foggal körömmel húz vissza, és nem enged felnőni. Mert egyszerűen nem akarok ezekkel a dolgokkal megbirkózni. Ez a kis énem itt bújkál bennem, a részemet képezi, és sokaknak ez nem tetszik, mert azt mondják "nem nőtt be a fejem lágya", de nem érdekel. Ez bennem fog maradni járókeretes-protézises öregasszony koromig, hiszen ez vagyok én. A mindig pozitív, sz@rból is várat formázó lány, aki nem hajlandó elfogadni és tudomást venni a világ sötét oldaláról, nem leszek hipnotizált zombi.

Hogy a bejegyzés kezdetén lévő idézetet folytassam, befejezésként is ugyanabból a dalból, mintha csak a szívemből szólna Pál Dénes: "Bárcsak egyszer ó egy pillanatra újra gyermek lehetnék, bátran játszanék a tűzzel azt remélve, hogy semmi baj nem ér." 

Pillanatok...

55. Bejegyzés

Tegnap néztem egy filmet, mely egy leukémiás kislányról szólt. 17 évesen feladta a kezeléseket, és ki akarta élvezni a hátralevő idejét. Nem tudom, igaz történeten alapszik e a film, vagy sem, de nagyon hatásos volt. És most nem azért vagyok itt, hogy film kritikát írjak, de meg kell hagyni, Dakota Fanning fantasztikusan alakítja a főszerepet. Amiért tisztelem a főszereplőt, az az, hogy mivel tudta, hogy meg fog halni, inkább megtagadta a kezeléseket, csak hogy a maradék idejét ne a kórházban a hányós-tál fölött töltse, hanem írt egy listát, melyen olyan dolgok szerepeltek, amiket még meg akar csinálni. Bakancs listának szokta hívni a köznyelv. A film végén, mikor már közeleg a vég, lepereg egy időkép, és a következő monológ hangzik el alatta: "Pillanatok... az életünk pillanatok sorozata. Mindegyik a vég felé sodor... Engedd hát el!" És ez volt az a pillanat, ami nagyon megfogott, ami a szívemig hatolt. Hiszen milyen igaz, az életünk apró töredékei azok amik előre visznek, amikbe tudunk kapaszkodni a nehéz időkben. Legyen az egy várva várt hétvége, amikor meglepetést szervezünk annak akit a világon a legjobban szeretünk, legyen ez egy vásárlás a barátnőkkel, vagy egy meghitt randevú. Ezek, és még sok más olyan pillanat van az életünkben, melyek biztosítanak bennünket arról, hogy érdemes kitartani. Hogy kisded kíváncsisággal és izgatottsággal várjuk a holnapot, és rájöjjünk, érdemes élni. Hisz soha nem tudhatjuk mit hoz a másnap. Örömöt, vagy könnyeket, esetleg csalódást, amiért nem kerültünk be egy legjobb blogokat kereső versenybe, melybe ha bekerültem volna, újságokban is megjelenhettek volna az írásaim. Nem tagadom, rosszul esett, hogy nem választottak be, jó lett volna, ha nagyobb közönséghez eljutnának az írásaim. De nem adom fel, legközelebb újra megpróbálom, akkor sikerülnie kell. 

A másik dolog, ami miatt megérintett, az a tavasszal bekövetkező történések voltak az életemben. Végig futott az agyamon, hogy mi lett volna ha... ha akkor nem negatív eredményt kapok, hanem találnak a levett mintában rákos sejteket. Akkor mostanra nekem is elhullott volna a maradék hajam a kezelésektől? Vajon félnék a haláltól, vagy annak közelségétől és a lehetőségétől? Mivel egy életvidám ember vagyok, aki abban is meglátja a szépet, ha egy pók szőtt egy szép hálót magának a sarokba "otthonaként", nyilván igen, baromira félnék. És mi van ha többé nem láthatnám a szeretteim arcát, akiknek valamilyen formában boldogságot okozok? Belegondolni is rossz ezekbe a dolgokba, de sajnos, mint írtam, nem tudhatjuk mit hoz a holnap. Egyszer már közel voltam hozzá, van esélyem újra a közelébe kerülni. Épp ezért, az idézet másik felével nem értek egyet, mert nem kell elengedni, az emlékeket, a pillanatokat ki kell élveznünk és ki kell őket használnunk mindaddig, amíg képesek vagyunk rá, és amíg megtehetjük. Mert soha nem tudhatjuk, mit hoz a másnap...

Ellie Guilding: I know you care
(a szóban forgó filmből készült jelenetekből van a klip, és ez a betétdal)

Egy éves lettem...

Ma egy éve hoztam létre az én kis blogocskámat, melyet kezdetekben igyekeztem naponta frissíteni, majd a későbbiekben ez sajnos csökkent, de azt a keveset annál nagyobb lelkesedéssel írtam Nektek, kedves látogatóim. Remélem van értelme tovább csinálni, és mindenki talál magának megfelelő és szükséges cikket, mellyel tudtam egy kicsit is segíteni az elmúlt egy évben. 

Nagyon szépen köszönöm a támogatóimnak, és Nektek, kedves olvasóim, hiszen nélkületek nem lenne értelme az egésznek! 

Én nagyon remélem, hogy a továbbiakban is ilyen szép látogatottságot fogok elérni, és hogy hasznos lehetek a számotokra.

Ölel-csókol Benneteket, 

Luca Mami <3