Nem vártam, nem kértem, de felnőttem

56. Bejegyzés

"Teltek, múltak az évek, s rájöttem, nem vártam, nem kértem de felnőttem"- hangzik Pál Dénes, a Széltől is óvsz című dalában. Nagyon szépen hangzik, imádom a dalt, de nem teljesen értek vele egyet. Igaz ugyan, hogy nem kértem, de vártam. És minden kisgyerek várja. Várjuk a "majd ha egyszer én is nagy leszek" időszakot, amikor mi is magassarkúban járhatunk, mint anyukánk, mikor szabadon festhetjük a hajunkat és sminkelhetünk, mikor a játék autókat felváltja az igazi autó vezetés. Minden gyerek várja ezeket a nagy pillanatokat. Csak később kapjuk meg a fekete levest, mikor közeledünk, és rájövünk, hogy a felnőttség nem ezekről a dolgokról szól amiket gyerekként láttunk... Nem csak a sminkelésről és az autó vezetésről, hanem arról, amiből kifizettük a festéket és a jogosítványt. Mondjuk ki kerek perec, a pénzről. A pénz irányít bennünket, és ez magával vonzza ennek megszerzésére és birtoklására való vágyat, mely olyan erős, hogy képesek vagyunk ölni érte. (már aki...) Sajnos az élet nem tündérmese. Legalább is nem mindenkinek. A legnagyobb baj szerintem, hogy a következő generáció már ebben nő fel. Ezt látják otthon, nem játszanak velük a szülők, mert dolgoznak, hogy legyen pénzük, hogy tudják őket menő suliba járatni, hetente új ruhába öltöztetni, zongora órákra járatni, azért, hogy ne gúnyolják ki a többiek és hogy beilleszkedjen. Nem szörnyű ez egy kicsit? Valaki akkor tud beilleszkedni a társai közé, ha megvan neki a legújabb, legmodernebb playstation-je, és nem arról alkotunk véleményt aki valójában. Néha arra gondolok, mi lenne ha nem lenne pénz. Maradtunk volna a cserekereskedelemnél vagy nem is tudom. Hiszen elképesztő, hogy egy kis papírdarab mennyire felforgatja a világunkat és irányít bennünket. Szinte azt lehet mondani hipnotizál bennünket és mi emberek behódolunk neki és mint a zombik, vakon megyünk utána. Ettől a hipnotikus állapottól pedig megváltoznak az emberek, kifordulnak önmagukból, már nincs többé empátia vagy tolerancia, önzővé válunk és nem törődünk másokkal. Félelmetes világban élünk, ahol háborúznak az emberek, pénzért ölnek, nőket erőszakolnak meg, kifosztják a nincsteleneket. Egy olyan világ, ahol az emberek több, mint 80%-a nem boldog akkor sem, ha megkapja a fizetését, mert tudja, hogy kifizeti a számláit (jó esetben), és esetleg megveszi a napi kenyér adagját és nincs több. Sakkozni kell, mit merjünk megvenni és mit ne. Vajon megengedhetem magamnak, hogy vegyek egy cipőt, hogy ne legyek felfázva egész télen, megkockáztatva ezzel egy olyan összenövést, ami miatt meddővé válhatok? És akkor most még nagyot mondtam, sokszor azon kell elgondolkodnunk az üzletek polcai előtt, hogy meg merjünk venni két pohár joghurtot, vagy ne vigyük túlzásba, és vegyünk csak egyet. Pont ezek a dolgok azok, amiért van bennem egy másik én, aki foggal körömmel húz vissza, és nem enged felnőni. Mert egyszerűen nem akarok ezekkel a dolgokkal megbirkózni. Ez a kis énem itt bújkál bennem, a részemet képezi, és sokaknak ez nem tetszik, mert azt mondják "nem nőtt be a fejem lágya", de nem érdekel. Ez bennem fog maradni járókeretes-protézises öregasszony koromig, hiszen ez vagyok én. A mindig pozitív, sz@rból is várat formázó lány, aki nem hajlandó elfogadni és tudomást venni a világ sötét oldaláról, nem leszek hipnotizált zombi.

Hogy a bejegyzés kezdetén lévő idézetet folytassam, befejezésként is ugyanabból a dalból, mintha csak a szívemből szólna Pál Dénes: "Bárcsak egyszer ó egy pillanatra újra gyermek lehetnék, bátran játszanék a tűzzel azt remélve, hogy semmi baj nem ér."