A gyermeki én...

https://www.youtube.com/watch?v=hdAIZVLN5mo

“-Odaát esik? Mert ideát is esik.”- hangzik híres kis gyerekkori barátunktól, aki az eső fogságába keveredett.

Van olyan gyerek a világon, aki nem használja ki az esős időszakot arra, hogy szülei türelmének határait feszegetve, megtalálja az utcán a legnagyobb pocsolyát, majd teljes gőzzel nekiszaladva beleugorjon vagy átgázoljon rajta? Szerintem nincs. Sőt, ha az ember még normálisan túlélte a tini éveit, és nem zakkant meg teljesen, már annyira nem, hogy még maradt benne egy csepp gyermekiség, akkor később, felnőtt korában is ki fogja használni ezeket a pillanatokat. Na jó, lehet ez mégis arra utal, hogy kissé megzakkantunk ezen a rögös úton, mire elértünk a húszas éveink közepére. De hogy mi a különbség? A különbség az, hogy gyermeki ésszel még nem fogjuk fel az ezen mozzanat utólagos kárait, mint amilyen a megfázás, felfázás stb., amit később már igen. Később az a baj, hogy túl sok mindent felfogunk. Túl sok dologra kell gondolnunk, folyamatosan előre látni ás előre  tervezni dolgokat, a jövőnket, a következő napunkat, a munkánkat, a párkapcsolatunkat, a családunkat, a háztartást, a számlák befizetését, minden kis apróságra gondolnunk kell, és nem engedhetjük meg magunknak a gondatlanságot. Pedig olykor igenis ki kell engednünk magunkból a bennünk lakozó gyermeket. És ne mondja nekem senki, hogy nincs olyan, mert igenis van. Mindenkiben ott rejtőzik, csak olykor túl mélyre került, a szürke és egyhangú hétköznapokban, és csak nehezen tudjuk előrángatni onnan. Mert mikor megvisel vagy megtör bennünket az élet, gyakran megfeledkezünk róla. De higgyétek el, ott van benned is, merjétek néha kiengedni. Hogy miért? Azért, hogy segítsen bennünket át a rögös utakon. Hogy fájdalomcsillapítóként hasson az úton szerzett sérülésekre. Hogy kellemes, és feledhetetlen élményeket okozzon. Hogy néha felszabaduljunk, és elfeledjük a felnőtt élet megannyi problémáját és gondját, és egy pár perc erejéig, igazán, szívből, önfeledten BOLDOGOK legyünk, csak, mert megérdemeljük…

Mert beszélni jó...

Az elmúlt hetekben eléggé elhanyagoltam az írást. Ennek több oka is volt. Egyrészt volt egy kis államvizsga, egy kis munkakeresési parázás, majd egy kis írói válság. Hogy őszinte legyek, még mindig szenvedek ebben, de úgy gondoltam, ideje lenne ismét valamit a terítékre tenni, így hát belekezdtem ma délután a billentyűim pötyögésébe, aztán az ujjam majd diktálják mit kell írjak. Legalább is remélem, hogy jön valamilyen ihlet, így az írás közben. Hiszen imádok írni, ez az egyetlen hely, ahol igazán merek beszélni. A való életben ugyanis félek megnyilvánulni. Igen, ez az igazság, félek. Mindig én voltam a "kicsi" a társaságokban, akinek "kuss" volt a neve. Ha mondtam is valamit, az általában nem volt elég "felnőttes", vagy nem volt elég "menő" vélemény. Így hát megtanultam csendben maradni, és figyelni az eseményeket a háttérből. A vélemény kialakításra így nem maradt helyem, mindaddig, míg el nem kezdtem írni. Itt ki merem fejteni a gondolataimat, és nem félek attól, hogy valami olyat mondok, ami valakinek nem tetszik. Szükségünk van ezekre a helyekre. Van, aki nagyszájú, és nyíltan kimondja mindenkinek a véleményét mindenről, vannak akiknek nem okoz gondot stressz helyzetben véleményt kinyilvánítani, de én a legtöbb esetben maradok a csendes megfigyelő. Aztán eldönthetem, hogy megírom e az adott eseményt később, vagy sem. Persze, a lényeges dolgokban felemelem a hangom, és kinyilvánítom a véleményem azonnal, de a kevésbé lényeges dolgok esetén... hát maradjunk annyiban, hogy nem fárasztom sem a hallgató közönséget, sem a számat.

Nem mondom, hogy ez egy jó dolog, de nálam bevált a "ne szólj szám, nem fáj fejem" elv. Sokszor naivnak gondolnak, mert nem veszek észre dolgokat, pedig ez az  esetek többségében nem a naivitásomon múlik, hanem azért, mert nem akarom megkérdőjelezni az adott szituációt, vagy szimplán nem akarom kinyilvánítani a véleményem, pedig de sokszor nevetek egy jót magamban az adott helyzeten, és teszem zsebre a hazugságot, csak mert nincs kedvem, vagy nincs merszem kimondani, hogy valójában nem hiszem el, amit mondasz... Inkább ráhagyom a másikra, és gondolja azt, hogy naiv vagyok, hogy nem látok át a szitán, minthogy nekiálljak jártatni a számat.

A beszéd és a kommunikáció azonban igenis fontos része életünknek, szükségünk van rá a fennmaradásunkhoz is. Már kezdek erre rájönni én is, és próbálom legyűrni ezt a félelmem, így mostanában egyre többet próbálok kommunikálni, és véleményt alkotni másokkal. Van még min csiszolni, de azért haladok a cél felé, addig pedig igyekszem még egy kis önbizalmat kovácsolni magamnak.

Göröngyös utakon

Az autópályán haladva sima utunk van. Jobb esetben persze. Száguld az autó 130-cal, és így haladunk életünk vonalán, közben a kedvenc számunk ordít a rádió hangszóróiból. Felcsapjuk napszemüvegünket, és kényelmesen hátradőlve az ülésbe élvezzük az utat. Olykor azonban olyan területre keveredünk, ahol nem jó az út. Göröngyös, foltos, kavicsokkal teli, vagy csúszós. Amikor azt érezzük, hogy minden hiábavaló, semmi nem jön össze, csak rossz dolgok történnek velünk. Na, ilyenkor van az, hogy az élet göröngyös útra tévedt. Ahhoz, hogy ne szenvedjünk balesetet, és ne érezzük azt, hogy kisiklott az életünk, ahhoz le kell lassítanunk. Vagy akár félre is állhatunk, és átgondolhatjuk, mit kellene tennem annak érdekében, hogy kijussak a göröngyök rabságából. Semmiképpen sem azon rágódni, miért kerültünk oda, hiszen azzal csak feleslegesen elpazarlunk órákat életünkből. Gondold végig. Azzal, ha azon siránkozol, "mit rontottál el", "mivel érdemled azt, hogy idekerültél?", ezekkel a kérdésekkel helyre tudod hozni az adott helyzetet? Ha rá is jössz, mit rontottál el, az a ráismerés kiemel a göröngyök közül? Nem hinném. Inkább előre tekints, és próbáld meg kitalálni, vajon merre és mi módon folytasd az utat. Folytassam egyáltalán?  Persze! Hülye kérdés! Ha idáig eljutottál, nem az út mellett akarod tán feladni az eddig megtett teljesítményt?! Folytatnod kell. Csak meg kell nyugodj, és racionálisan, józan fejjel végiggondolni, és újratervezni a fejünkben kialakult GPS koordinátákat. Merre tudok tovább haladni, ahol kevéssé rögös az út, vagy választhatom azt is, hogy tovább haladok azon az úton, amin elindultam, csak lassítok, és nem 130-cal haladok tovább, csak 30-cal, és a lassan járj, tovább érsz elvet követed.

És ha esetleg tudjuk is, ki a hibás a göröngyökért, nem sokat tehetünk ellene. Nem szállhatunk ki és pofozhatjuk fel, vagy lökhetjük le a lépcsőről, bármennyire is szeretnénk, mert nem az a helyes folytatás. Mert attól továbbra sem tisztulna meg az út előttünk. Így hát visszaülünk a kocsiba, megpróbálunk lehiggadni, és átgondolva, újratervezve megmutatni neki, hogy márpedig te ennek ellenére is végig fogod vezetni az autód azokon a rohadt göröngyökön, amiket eléd gurított. Az élet majd tesz róla, hogy neki se legyen olyan sima útja a továbbiakban...