Mert beszélni jó...

Az elmúlt hetekben eléggé elhanyagoltam az írást. Ennek több oka is volt. Egyrészt volt egy kis államvizsga, egy kis munkakeresési parázás, majd egy kis írói válság. Hogy őszinte legyek, még mindig szenvedek ebben, de úgy gondoltam, ideje lenne ismét valamit a terítékre tenni, így hát belekezdtem ma délután a billentyűim pötyögésébe, aztán az ujjam majd diktálják mit kell írjak. Legalább is remélem, hogy jön valamilyen ihlet, így az írás közben. Hiszen imádok írni, ez az egyetlen hely, ahol igazán merek beszélni. A való életben ugyanis félek megnyilvánulni. Igen, ez az igazság, félek. Mindig én voltam a "kicsi" a társaságokban, akinek "kuss" volt a neve. Ha mondtam is valamit, az általában nem volt elég "felnőttes", vagy nem volt elég "menő" vélemény. Így hát megtanultam csendben maradni, és figyelni az eseményeket a háttérből. A vélemény kialakításra így nem maradt helyem, mindaddig, míg el nem kezdtem írni. Itt ki merem fejteni a gondolataimat, és nem félek attól, hogy valami olyat mondok, ami valakinek nem tetszik. Szükségünk van ezekre a helyekre. Van, aki nagyszájú, és nyíltan kimondja mindenkinek a véleményét mindenről, vannak akiknek nem okoz gondot stressz helyzetben véleményt kinyilvánítani, de én a legtöbb esetben maradok a csendes megfigyelő. Aztán eldönthetem, hogy megírom e az adott eseményt később, vagy sem. Persze, a lényeges dolgokban felemelem a hangom, és kinyilvánítom a véleményem azonnal, de a kevésbé lényeges dolgok esetén... hát maradjunk annyiban, hogy nem fárasztom sem a hallgató közönséget, sem a számat.

Nem mondom, hogy ez egy jó dolog, de nálam bevált a "ne szólj szám, nem fáj fejem" elv. Sokszor naivnak gondolnak, mert nem veszek észre dolgokat, pedig ez az  esetek többségében nem a naivitásomon múlik, hanem azért, mert nem akarom megkérdőjelezni az adott szituációt, vagy szimplán nem akarom kinyilvánítani a véleményem, pedig de sokszor nevetek egy jót magamban az adott helyzeten, és teszem zsebre a hazugságot, csak mert nincs kedvem, vagy nincs merszem kimondani, hogy valójában nem hiszem el, amit mondasz... Inkább ráhagyom a másikra, és gondolja azt, hogy naiv vagyok, hogy nem látok át a szitán, minthogy nekiálljak jártatni a számat.

A beszéd és a kommunikáció azonban igenis fontos része életünknek, szükségünk van rá a fennmaradásunkhoz is. Már kezdek erre rájönni én is, és próbálom legyűrni ezt a félelmem, így mostanában egyre többet próbálok kommunikálni, és véleményt alkotni másokkal. Van még min csiszolni, de azért haladok a cél felé, addig pedig igyekszem még egy kis önbizalmat kovácsolni magamnak.