47. Bejegyzés

Az evészavarok hátterében 2.

A 21. századra kialakult egy úgynevezett "szépségmítosz", amely megköveteli a nőktől a szépséget. De kérdem én, kinek mi számít szépnek? Ez egy tág fogalom. Mindenkinek más a szépségideálja. Van akinek az alacsonyabbak, van akinek a magasak tetszenek, hosszú vagy rövid haj, szőkék, barnák, vörösek... a sminkelt nők vagy a természetes szépségek... és ez csak töredéke annak ahány félék vagyunk a valóságban. Mindenkinek mást jelent az a szó, hogy "szép". Vagy hivatkozzunk arra, amit a média lead a címlapokra? A photosoppolt, mű képekre? És akarjunk élettelen bábokra hasonlítani? Szerintem erre semmi szükség. 

Az evészavarok esetében is, ugyanúgy mint a drogok, vagy alkohol esetén, beszélhetünk függőségről, ugyanis az evészavarok is felfoghatók szenvedélybetegségeknek. Ugyanúgy kényszeres cselekedetnek számít az étel kiadása, vagy a meg nem étele, ha elérjük a napokig tartó éhezés állapotát, és a végére már nem is érezzük az éhséget. Ez mind a saját belső kontrollunk provokálása és próbálgatása. 

Az evészavarosok, gondolok jelen esetben az anorexiára és bulimiára, olyan betegségek, melyek elutasítják a kezeléseket, hiszen a kezelés által eljutnának ahhoz a testhez és alakhoz, amitől ők szabadulni akarnak. Nem érzik magukat betegnek, ezért is utasítják el a segítség kérést. 

"A halál nem fenyegető – éppen az élő vált ki félelmet belőle. Mindentől fél, ami kerek, amorf, nőies, termékeny, ösztönös, szexuális – fél a közelségtől, a melegségtől."-/Thorwald Dethlefsen és Rüdiger Dahlke/ Nagyon tetszik ez a mondat, no nem a tartalma miatt, hanem mert kitűnően megfogalmazza egy mondatban azt, ami jellemzi a központi problémáját az anorexiának.

Az eredményességet az befolyásolja, mennyire elszánt az illető, és mennyire van mellette családi támogatás. Főleg pszichoterápiát és gyógyszeres kezelést használnak. A legfontosabb, hogy helyreállítsuk a testsúlyt. 

Legfőbb terápiák a pszichoanalízis, viselkedés és kognitív terápia, a csoportterápia és a családterápia. Ezek segítenek régi sérelmeket felhozni és azokat átbeszélni, úgymond, kibeszélni magadból, ami által leesik egy teher a válladról, segítenek a csoportterápiák a testünk elfogadásában és a testkép helyes megítélésében, családterápiával pedig elérhető, hogy a serdülő megtanuljon elszakadni a szüleitől, és fokozatosan leválni róluk. Hiszen ebben a korban jellemző egy elfojtott agresszió, illetve dac, ha nem tudnak önállósodni, és ezt tudat alatt így fejezik ki, hogy megtagadják maguktól az ételt. Ily módon a szülőket is büntetik tudattalanul. 

Szerencsére manapság egyre több kampány van annak érdekében, hogy ne a kiálló borda legyen az etalon. Remélhetőleg ezek egyre elterjedtebbek lesznek, és szépen lassan elállunk attól a nézettől, hogy a zörgő csontok a "szépség ideálok." Minden ember máshogy néz ki, mindenkiben van valami különleges, Benned is! És azt fogadjuk el, akik vagyunk, és merjünk önmagunk lenni, ne a társadalmi nyomásokra hallgatni. 

Legyél kövér vagy sovány, magas vagy alacsony, szőke vagy barna, nem számít, légy önmagad, és maradj EGÉSZSÉGES!

Felhasznált irodalom: http://www.onlinepszichologia.hu/hirek/az-ehezo-szentektol-a-modernkori-onsanyargatasig-az-eveszavarok-hattere-ii-resz

46. Bejegyzés

Az evészavarok hátterében 1.

Sokan kutatják, vajon milyen biológiai vagy pszichés okok állhatnak az evészavarok hátterében.

Érdekes adatokra leltem, miközben e téma után kutattam. Egy argentínai kutató, látogatásokat végzett olyan családoknál, ahol  megjelennek valamilyen pszichoszomatikus betegségek (az evészavarok is ebbe a körbe tartoznak.). Azt találta, hogy ezeknél a családoknál jellemző a(z):

• összemosódottság,
• ridegség, szigor
• túlvédés
• konfliktus kezelés hibája

Magyar kutatók is végeztek ezzel kapcsolatban kutatásokat, családlátogatások alkalmával a következőket találták azoknál a családoknál, ahol előfordulnak ilyen betegségek:

• túlfegyelmező szülők
• szándékosan kivett falak, vagy nyitott ajtónál alvó gyerek, hogy ilyenkor is figyelni tudják
• a tér aránytalan kihasználása testvérek között (pl az anorexiásnak, az adott tér 1/4 része jut)
• apa hiánya

Nagyban befolyásolja a dolgot az, hogy milyen a családi minta. Ha egy családban a szülők túlsúlyosak, a gyermek 80%-ban lesz túlsúlyos, és ugyanez vonatkozik a soványságra is. Fontos szerepe van a korai anya-gyermek kapcsolatnak, a szeretetnek illetve annak megvonásának. Sok esetben előfordul, hogy ezzel próbálják büntetni a gyereket, hogy megfenyegetik, ha rossz lesz, nem szeretik őt. Ezt felejtsük el! Ilyet nem lehet mondani egy gyereknek, mert ő komolyan veszi, és elhiszi magáról, hogy ő egy olyan értéktelen személy, akit képesek lennének a szülei nem szeretni, csak azért mert nem eszi meg azt a főzeléket. És aztán csodálkozunk ha fenyegetve érzi magát evések alkalmával és szorong. Így kondicionálással azt tanulja meg, hogy neki KÖTELEZŐ enni, mert különben nem fogják őt szeretni. És most őszintén, ki az aki szereti a kötelező dolgokat? Senki. A kötelező olvasmányokat is azért nem olvassuk el soha, mert kötelező. Mihelyt vége lett a sulinak, olyan lelkesen olvastam az akkor unalmasnak tűnő könyveket, hogy csak na. 

Ezen kívül fontos befolyásoló tényező a MÉDIA. Minden kis fiatal lány és fiú a tévében látott ideálára akar hasonlítani. Amerikában a 10 évesek 80%-a (!!!) fogyókúrázik, hogy elérje kedvence alakját. Nem kell. Mindenki egyéniség. Mindenki úgy szép ahogy, és senki nem akarja hogy rá hasonlítsanak. Vegyük például Demi Lovatot, elvárták tőle, hogy példaképpé váljon, holott ő ez ellen volt, ugyanis nem értette miért is akarna valaki rá hasonlítani, de mivel ez volt az elvárás felé, így kénytelen volt megtenni, amit mondtak neki, hogy "tökéletes példakép" legyen. Ennek az lett a hátulütője, hogy nem sokkal később a bűntudat és a túlzott elvárások hatására rehabilitációs központba került. "Tele voltam bűntudattal és szégyennel. És ezt elkezdtem önmagamon levezetni." "Nem is akartam meggyógyulni, mert úgy éreztem, nekem ilyennek kell lennem."

És akkor még nem is beszéltünk a gyerekkori híres játékról, Barbie-ról, aki a valóságban 220 cm magas lenne, 102 cm-es mellbőséggel, 56 cm-es derékbőséggel, 16 cm hosszú nyakkal, ami mellesleg megjegyezve, nem tartaná meg a fejét, szóval nem lenne életképes a valóságban. Mégis, egy csomó kislány rá akar hasonlítani. Mondjuk, nekem is voltak Barbiejaim, órákat tudtam játszani velük, valahogy mégsem fordult meg a fejemben soha hogy olyan legyek, mint ők. Nem akartam olyan sovány lenni, vagy úgy kinézni. Szóval ez nem biztos, hogy csupán a játéknak a hibája. Szerintem nagy hatása van, sőt, a legnagyobb hatása a szülői háttérnek van. Hogy milyen a családi légkör. Hogy vannak e együtt evések, és együtt főzések. Hogy mennyire van szigorítva az egyes ételek megevése vagy meg nem evése. Hogy jutalmazzák e a szülők a gyereket az evés valamilyen formájában. 

Na de azt a témát most egyenlőre itt le is zárom, mert túl sokat beszélek, és így is hosszúra nyúlt, nem akarom elvenni a kedves olvasóim kedvét a kisregényeimmel, szóval, majd egy következő bejegyzésben még folytatom ennek a témának a boncolgatását, és a terápiáját is. 

Addig is, a lényeg, "saját testeddel kapcsolatos elvárásaid ne legyenek irreálisak, és a testsúlyod ne legyen önértékelésed első számú meghatározója", ne azt nézzük mi van a tévében vagy a magazinok címlapján, hiszen az mind csak hamisítvány, photoshop az egész. Légy önmagad, és fogadd el azt, aki vagy!

45. Bejegyzés

Röviden, tömören...

Az életben mindenkinek vannak problémái. Persze mindenki a sajátját tartja a legnagyobbnak, és legsúlyosabbnak. Nem vesszük észre a körülöttünk lévőket, mert el vagyunk merülve a saját problémánkban. Közben szépen lassan elhullanak, eltávolodnak körülünk az emberek. Mert mindenki be van zárkózva a maga kis világába. És el vagyunk foglalva magunkkal. A végére azt vesszük észre, hogy nem marad más mellettünk, csak a szüleink. Hiszen ők azok, akik mindig mellettünk lesznek. Akiknek soha nem lesz fontosabb a saját problémájuk, akik feltétel nélkül szeretnek bennünket, és aki akármekkora hülyeséget is csinálsz, ki fog állni melletted, és meg fog védeni a  bajban, még ha ezt sokszor nem is érzed így, a nagy veszekedések és nézeteltérések kereszttüzében. Persze, én elhiszem hogy vannak nehéz esetek, amikor nem könnyű eset a szülő, és nehéz megnyílni neki. Vannak olyanok tudom, akik előtt nem lehet beszélni semmiről, minden tabu témának számít, és úgy tűnik, semmit nem engednek meg. Ilyenkor haragudtok rájuk, és azt hiszitek, nektek van a legrosszabb szüleitek. De mondok én valamit, ezzel a csekély 22 éves tapasztalatommal. Nem a szülői szigor nagysága határozza meg azt, hogy valaki jó szülő e, avagy sem. Hiszen ha tényleg bajban leszel egyszer, ha eltévedsz a nagyvárosban, ha kórházba kerülsz, vagy csak simán influenzásan nyomod az ágyat otthon, ki az akinek a közelségére vágysz, és legelőször felhívod? Szerintem senki nem a legjobb haverját fogja megkérni, hogy hozzon neki egy bögre forró mézes teát, vagy készítsen neki egy meleg tyúkhúslevest, mert attól jobban leszel majd. Ha levágatod a hajad, vagy ha piercinget vagy tetoválást csináltatsz, ha elkezdesz más stílusban öltözködni, vagy ordít a szobádban a zene, biztosan lesznek konfliktusaid vele. De ha majd ott állsz a bajban, és nincs aki segítsen, abban az egyben biztos lehetsz, hogy rájuk mindig minden körülmények között számíthatsz. Senki a világon nem érez irántad olyan önzetlen szeretetet, hogy ezt megtegye neked, legyen bármilyen más baja a szülődnek is. 

Ezeket a pillanatokat sokszor nem vesszük észre, feledésbe merülnek, mert ezek olyan "természetes dolgok". Igen, végül is azok, de nem szabad megfeledkeznünk róla, és néha hálát mutatni érte. Egy csepp figyelmességgel, amikor segítünk anyunak elmosogatni, vagy megterítünk, hogy mire apu hazajön fáradtan a munkából csak odaül az asztalhoz és kapja a meleg vacsorát. Ezek apróságok, mégis nekik sokat jelenthetnek. És persze arról se feledkezzünk meg, hogy ezek akkor fognak érni valamit, ha szó nélkül, önszántadból csinálod meg. 

Három nap múlva Anyák napja. Ugye Te sem felejtetted el? ;)

És még valami, soha ne feledjétek: a család mindenek felett!

43. Bejegyzés

Borderline

Ma egy igen ritka, ám általam az utóbbi időben egyre jobban megismert betegségről szeretnék írni, mert úgy gondolom, nagyon kevesen tudnak erről az állapotról bármit is.

A borderline lényegében egy személyiségzavar, mely során az egyén állandó kettősséget érez mind magával, mind a környezetével kapcsolatban. Szélsőséges és kiszámíthatatlan viselkedései vannak. Mikor egyszer valamire egyféleképpen reagál, ugyanarra a valamire másik pillanatban már teljesen ellentétes érzelmeket fog táplálni. Például egy személyre is irányulhat ez a kettősség, egyik nap még imádja az illetőt, másnap már lehordja mindennek, és összeveszik vele. Persze a másik személy csak áll tátott szájjal és nem érti, mi folyik itt, mi történhetett egy éjszaka alatt. Ezt nagyon nehéz a beteg családjának és környezetének is megélnie. Nagyon sok türelemre van szükség hozzájuk. Igazából nem beszélhetünk konkrét "betegségről", sokkal inkább állapotról. 

Ez a szélsőséges személyiség állapot megnehezíti az egyénnek a beilleszkedését, barátkozását, sokszor eltaszítja magától az embereket, emiatt a párkapcsolataik sem eredményesek, vagy egyáltalán nincs. Gyakori jelenség még az érzelmek kettősségéből kifolyólag az, hogy  egyik pillanatban szeretetre vágyik, a másikban eltaszítja magától az őt szerető embereket. Vagy például magányra panaszkodik, ha viszont társasága akad, egyedül akar lenni. Mindezek ellenére állandó újdonságokra vágynak és félnek a magánytól.

A tudatlanok kiállhatatlankodásnak is vélhetik, pedig ennek mélyebb gyökere lehet, mint csupán egy kis szőrözés. 

Állandó jelleggel jelen van életükben a szorongás és a depresszió. Gyakran fenyegetőznek öngyilkossággal, és azt meg is kísérlik, vagy agresszívek lehetnek önmagukra vagy környezetükre nézve is. 

Feszegetik az erkölcsi normák határait, gyakran előfordulnak összetűzéseik a törvénnyel. 

Általában más betegségekkel társul, mint:

• alkohol-,
• drogfogyasztás, 
• önsértések,
• egyéb pszichiátriai betegségek.

A kettős érzelmekből és személyiségzavarból kifolyólag nagyon nehéz a kezelésük, mert egyik pillanatban együttműködnek, és elfogadják az ajánlásokat, míg máskor ellene vannak, és nem akarják az egészet, szilárd meggyőződésből, hogy ez nem kell nekik. Hosszú távon pszichoterápiás kezelésre van szükségük, ami akár évekig is eltarthat. Gyakran kell gyógyszereket szedniük, (szorongásoldókat, antidepresszánsokat) melyekkel az a probléma, hogy nagy a hozzászokás veszélye. A pszichoterápia célja, hogy újraépítsék az egyén személyiségét, és ehhez hosszú időre van szükség, valamint nagyon fontos eleme a gyógyulásnak a bizalom. E nélkül nem fogja magát hagyni, elutasító lesz. Elutasítását pedig nagyon fontos megértenünk, és nem ellenszegülni vele, mert annál rosszabb lesz, annál jobban fog ellenünk szegülni, és a bizalom is elillan rövidesen. 

Ha környezetünkben tapasztalunk ilyen hasonló viselkedést valakinél, gondoljuk át, mióta tart nála ez a viselkedés, mert lehet, hogy van neki egy kiinduló pontja, például egy gyerekkorban átélt szexuális bántalmazás, elhanyagolás, bántalmazás. Próbáljunk nyugodtan beszélni vele, és a bizalmába férni. Csak azzal tudunk neki segíteni, ha megértőek vagyunk, és ha "harap" nem "harapunk vissza", inkább minél nyugodtabban elérni, hogy ő is megnyugodjon. Ha megbánt bennünket, ne gerjesszük tovább a tüzet azzal, hogy visszaszólunk, hiszen minél nagyobbat ütünk a labdára, az annál erősebben pattan vissza.

És ne felejtsük, a borderline nem egyenlő az igen gyakori PMS-el, ami "azok" a napok előtt irányítja a nők viselkedését, bár tudom, elég hasonló tüneteket produkálunk olyankor, mint a fent említett utállak-imádlak kombináció. ;)

Miközben keresgéltem a képeket, rábukkantam egy Amanda Jenssen nevezetű énekesnőre, és annak Borderline c. dalára, érdekesség kedvéért berakom, a dal magyar fordítását sajnos nem találtam, így egymagam vállalkoztam e feladatra, természetesen nem álltam neki az egésznek, csak a lényegét. Köszi a segítséget Bandinak:

"Mert kirohanunk az időből, és én elveszítem az eszem,

Azt mondják, jól kell lennem, de én soha nem vagyok jól,

Kifutunk az időből, mert elvesztem az eszem,

És hol vagy te?

Mert nem tudom, merre kellene mennem,

Kedvesem,

Én vagyok a határvonal (Borderline)

A dolgok változhatnak, de én zűrzavaros vagyok,

Ez csak egy újabb szombat este,

Gyere, nézd végig ahogy megfulladok, és vedd el ami maradt a talált tárgyak osztályán. 

Hajnali 4 óra, vajon bezártam az ajtót?

Mindig hiányzol, de nem tudom, hogyan érzel,

Többet vajon?

A szörnyek amik beköltöztek a fejembe,

új barátokat hoztak az ágy alá.

"Én megállítom őket" mondtad."

Egy kis közlemény

      Egy nagyon kedves barátnőm kezdett el szintén blogolni, a saját érzéseiről és tapasztalatairól, amik azt gondolom segíthetnek hozzá hasonló cipőben járó embereken is. És ha esetleg rájössz, hogy te is hasonló érzésekkel küzdesz, megnyugtató lehet, hogy tudod, nem vagy egyedül. Érdekes, és elgondolkodtató közleményeket ír. Érdemes elolvasni őket:

Az ember társas lény, nem jó neki ha egymaga van

(Ezt a linket és további általam kedvelt oldalak linkjét is jobb oldalt középtájt, az "Elitek" címszó alatt találtok.)

41. Bejegyzés

Azok a bizonyos "érzelmi kapások"

Életünk során sok ember vesz körül bennünket. Ezeket az embereket megpróbáljuk megismerni és főként kiismerni, mennyire számíthatunk rájuk a bajban, a jóban, vagy csak úgy, a mindennapokban. Ez az idő változó lehet. Vannak akiket gyorsan kiismerünk, hisz hamar kimutatják a foga fehérjüket, másokat hosszú hónapok vagy évek után ismerünk ki igazán. Vannak azonban olyanok, akiket pár hónapja ismerünk, és már várjuk a jól megszokott pofonokat, vagy hogy csalódjunk bennük, vagy hogy mikor tesznek valami negatívat ellenünk, és aztán... nem lesz ilyen. Telnek a napok, múlnak a hónapok, a barátság egyre mélyül, és te még mindig tartasz attól, hogy mikor fog megbántani, és aztán rájössz, hogy még soha életedben nem volt ilyen "tartós kapcsolatod" senkivel, akivel nem veszekedtél volna, vagy aki ne bántott volna meg legalább egyszer kapcsolatotok során. Ez egy furcsa érzés, be kell valljam. Nem csak adsz, hanem kapsz is. És dőzsölök az érzelmekben és a "kapásokban", mert annyi mindent kapok, hogy úgy érzem soha nem tudom meghálálni ezt.  Nem hiába mondják azt az ember fiának, hogy jól gondoljuk meg kiért mit teszünk meg. Nem mindenki érdemli meg, hogy kimosd a ruháit, beszárítsd majd gyönyörűen összehajtogatva hazavidd neki; hogy sütit rejts el meglepetésként a hűtőjébe; hogy pizzát süss neki; hogy reggelit vigyen ha elfelejtesz magadnak csinálni; hogy minden reggel kávéval várjon az iskolakapuban; hogy egy órát várjon a budi padlóján ülve, zenét hallgatva és lemaradjon a buliról amíg te az egyik fülkében szenvedsz a Jagermeister és a vodka-narancs okozta kellemetlenségektől; hogy szállást adj neki, ha bajban van; hogy saját idődet feláldozva segíts neki a tanulásban, hogy jobb legyen az átlaga, és még sorolhatnám, kimeríthetetlen a listámat. Nem minden ember érdemli ki ezeket, de van olyan, aki(k)ért ezt megteszed. Akiktől nem sajnálod, és akikre nem tudsz haragudni, mert amennyit elvesznek tőled, azt duplán, sőt triplán visszaadják. Aki tudod, hogy még az egy napos kórházi bennfekvésed alatt is meg fog látogatni, és már előre csalódott, mikor közlöd vele, hogy nem kell ápolnia a műtét után. Mert ő tiszta szívéből szeretett volna megtenni érted ennyit. És persze fontos tulajdonság még, hogy elfogad olyannak, amilyen vagy, egy naiv, "kötött pulcsis", dilis lányként, aki sokszor nem tudja befogni, és csak mondja, mondja, mondja a magáét szüntelen, de ő szívesen, érdeklődve végighallgat, ha nem tud rá tanácsot adni, akkor pedig csöndben tartja a vállát, amin kisírhatod magad.

Akiért képes vagy megtenni ezeket a dolgokat, és aki ugyanúgy visszafelé is megteszi ezeket, önzetlenül, és nem azért, mert "így illik", hanem mert tényleg így szeretné, azt nevezzük IGAZ BARÁTNAK. 

40. Bejegyzés

A tavasz első pillanata

A hosszú hideg hónapok után, mindenki türelmetlenül várja a jó időt. Az emberek napsütésre szomjasan sétálnak az utcákon. Ilyenkor mindenkinek kicsit jobb kedve lesz. Elfelejtjük a heti izgalmakat, a stresszt, ami nap mint nap körülvesz bennünket, és megpróbáljuk a várva várt tavasz-illatot magunkba préselni. Még a leg-idegtépőbb madár csipogás is kellemesen hat, és zene füleinknek, hisz azt dúdolja: "Itt a tavasz, itt van újra." A lágy szellő bársonyosan simogatja arcunkat, miközben az utcákat rójuk. Hát nem csodálatos? Az élet egy aprócska öröme. Amikor végre kiszabadulunk a zord hétköznapokból. Elfeledjük  a szürke hétköznapokat, és végre napsütésre ébredünk. Imádom az ilyen időt. Bár nem mondom, pár fokkal még azért emelkedhetne a hőmérők higanyszála, de már ez is haladás. Ilyenkor sokkal fittebbnek érzem magam, reggel nem bal-lábbal kelek, mint általában, kisminkelek, és a kedvenc ruháimat és cipőmet húzom fel, mert jó kedvem van. Imádom a napsütést, és a tavasz illatát. De sajnos az élet ilyenkor sem állhat meg, iskolában a négy fal között kell vergődni, még szerencse, hogy azért akad egy két órácska szünet, amikor ki lehet élvezni természet anyánk ajándékát. Ki lehet menni a ligetbe, a hamvas fűben mászkálni, a zöldellő lombok alatt, és figyelni mint éled újra a természet. 

Aki teheti, az fogja a körülötte lévő embereket, és rángassa ki őket a négy fal közül ezen a csodás napon! Menjetek kutyát sétáltatni, kertészkedni vagy csak úgy sétálni a semmibe, és élvezzétek az Istenadta természetet, amit olykor nem becsülünk meg eléggé. A Tisza parton úszkáló kacsák, a galambok, a varjúk, a játszótereken szaladgáló gyerekek mind erre vártak hónapok óta, élvezzük hát ki amíg lehet. Tegyük a saját napunkat szebbé, és törjünk ki a szürkeségből, hisz eljött a tavasz, a színek évszakja. Oly sok rossz és nehéz dologgal kell szembenéznünk a hétköznapokban, tegyünk egy szívességet magunknak, és menjünk ki a természetbe, élvezzük ki amíg megtehetjük!

MOSOLYOGJ! ÉS A VILÁG VISSZAMOSOLYOG RÁD! :)