Göröngyös utakon

Az autópályán haladva sima utunk van. Jobb esetben persze. Száguld az autó 130-cal, és így haladunk életünk vonalán, közben a kedvenc számunk ordít a rádió hangszóróiból. Felcsapjuk napszemüvegünket, és kényelmesen hátradőlve az ülésbe élvezzük az utat. Olykor azonban olyan területre keveredünk, ahol nem jó az út. Göröngyös, foltos, kavicsokkal teli, vagy csúszós. Amikor azt érezzük, hogy minden hiábavaló, semmi nem jön össze, csak rossz dolgok történnek velünk. Na, ilyenkor van az, hogy az élet göröngyös útra tévedt. Ahhoz, hogy ne szenvedjünk balesetet, és ne érezzük azt, hogy kisiklott az életünk, ahhoz le kell lassítanunk. Vagy akár félre is állhatunk, és átgondolhatjuk, mit kellene tennem annak érdekében, hogy kijussak a göröngyök rabságából. Semmiképpen sem azon rágódni, miért kerültünk oda, hiszen azzal csak feleslegesen elpazarlunk órákat életünkből. Gondold végig. Azzal, ha azon siránkozol, "mit rontottál el", "mivel érdemled azt, hogy idekerültél?", ezekkel a kérdésekkel helyre tudod hozni az adott helyzetet? Ha rá is jössz, mit rontottál el, az a ráismerés kiemel a göröngyök közül? Nem hinném. Inkább előre tekints, és próbáld meg kitalálni, vajon merre és mi módon folytasd az utat. Folytassam egyáltalán?  Persze! Hülye kérdés! Ha idáig eljutottál, nem az út mellett akarod tán feladni az eddig megtett teljesítményt?! Folytatnod kell. Csak meg kell nyugodj, és racionálisan, józan fejjel végiggondolni, és újratervezni a fejünkben kialakult GPS koordinátákat. Merre tudok tovább haladni, ahol kevéssé rögös az út, vagy választhatom azt is, hogy tovább haladok azon az úton, amin elindultam, csak lassítok, és nem 130-cal haladok tovább, csak 30-cal, és a lassan járj, tovább érsz elvet követed.

És ha esetleg tudjuk is, ki a hibás a göröngyökért, nem sokat tehetünk ellene. Nem szállhatunk ki és pofozhatjuk fel, vagy lökhetjük le a lépcsőről, bármennyire is szeretnénk, mert nem az a helyes folytatás. Mert attól továbbra sem tisztulna meg az út előttünk. Így hát visszaülünk a kocsiba, megpróbálunk lehiggadni, és átgondolva, újratervezve megmutatni neki, hogy márpedig te ennek ellenére is végig fogod vezetni az autód azokon a rohadt göröngyökön, amiket eléd gurított. Az élet majd tesz róla, hogy neki se legyen olyan sima útja a továbbiakban...

Költözés :)

Kedves Olvasóm!

Ezúton értesítelek Benneteket, hogy oldalam ezentúl a Nők Lapja weboldalán lesz elérhető. Szerencsére sikerült a teljes tartalmat átköltöztetnem, így korábbi bejegyzéseket is vissza tudjátok olvasni ott. Köszönöm a megértést, és a támogatást, amit a publicisztikáim olvasásával okoztok nekem. Remélem, ezentúl is megmarad ez a színvonal. 

Az új cím: 

Luca Mami Tanácsai

Csók, puszi, A Mami

Nem vártam, nem kértem, de felnőttem

56. Bejegyzés

"Teltek, múltak az évek, s rájöttem, nem vártam, nem kértem de felnőttem"- hangzik Pál Dénes, a Széltől is óvsz című dalában. Nagyon szépen hangzik, imádom a dalt, de nem teljesen értek vele egyet. Igaz ugyan, hogy nem kértem, de vártam. És minden kisgyerek várja. Várjuk a "majd ha egyszer én is nagy leszek" időszakot, amikor mi is magassarkúban járhatunk, mint anyukánk, mikor szabadon festhetjük a hajunkat és sminkelhetünk, mikor a játék autókat felváltja az igazi autó vezetés. Minden gyerek várja ezeket a nagy pillanatokat. Csak később kapjuk meg a fekete levest, mikor közeledünk, és rájövünk, hogy a felnőttség nem ezekről a dolgokról szól amiket gyerekként láttunk... Nem csak a sminkelésről és az autó vezetésről, hanem arról, amiből kifizettük a festéket és a jogosítványt. Mondjuk ki kerek perec, a pénzről. A pénz irányít bennünket, és ez magával vonzza ennek megszerzésére és birtoklására való vágyat, mely olyan erős, hogy képesek vagyunk ölni érte. (már aki...) Sajnos az élet nem tündérmese. Legalább is nem mindenkinek. A legnagyobb baj szerintem, hogy a következő generáció már ebben nő fel. Ezt látják otthon, nem játszanak velük a szülők, mert dolgoznak, hogy legyen pénzük, hogy tudják őket menő suliba járatni, hetente új ruhába öltöztetni, zongora órákra járatni, azért, hogy ne gúnyolják ki a többiek és hogy beilleszkedjen. Nem szörnyű ez egy kicsit? Valaki akkor tud beilleszkedni a társai közé, ha megvan neki a legújabb, legmodernebb playstation-je, és nem arról alkotunk véleményt aki valójában. Néha arra gondolok, mi lenne ha nem lenne pénz. Maradtunk volna a cserekereskedelemnél vagy nem is tudom. Hiszen elképesztő, hogy egy kis papírdarab mennyire felforgatja a világunkat és irányít bennünket. Szinte azt lehet mondani hipnotizál bennünket és mi emberek behódolunk neki és mint a zombik, vakon megyünk utána. Ettől a hipnotikus állapottól pedig megváltoznak az emberek, kifordulnak önmagukból, már nincs többé empátia vagy tolerancia, önzővé válunk és nem törődünk másokkal. Félelmetes világban élünk, ahol háborúznak az emberek, pénzért ölnek, nőket erőszakolnak meg, kifosztják a nincsteleneket. Egy olyan világ, ahol az emberek több, mint 80%-a nem boldog akkor sem, ha megkapja a fizetését, mert tudja, hogy kifizeti a számláit (jó esetben), és esetleg megveszi a napi kenyér adagját és nincs több. Sakkozni kell, mit merjünk megvenni és mit ne. Vajon megengedhetem magamnak, hogy vegyek egy cipőt, hogy ne legyek felfázva egész télen, megkockáztatva ezzel egy olyan összenövést, ami miatt meddővé válhatok? És akkor most még nagyot mondtam, sokszor azon kell elgondolkodnunk az üzletek polcai előtt, hogy meg merjünk venni két pohár joghurtot, vagy ne vigyük túlzásba, és vegyünk csak egyet. Pont ezek a dolgok azok, amiért van bennem egy másik én, aki foggal körömmel húz vissza, és nem enged felnőni. Mert egyszerűen nem akarok ezekkel a dolgokkal megbirkózni. Ez a kis énem itt bújkál bennem, a részemet képezi, és sokaknak ez nem tetszik, mert azt mondják "nem nőtt be a fejem lágya", de nem érdekel. Ez bennem fog maradni járókeretes-protézises öregasszony koromig, hiszen ez vagyok én. A mindig pozitív, sz@rból is várat formázó lány, aki nem hajlandó elfogadni és tudomást venni a világ sötét oldaláról, nem leszek hipnotizált zombi.

Hogy a bejegyzés kezdetén lévő idézetet folytassam, befejezésként is ugyanabból a dalból, mintha csak a szívemből szólna Pál Dénes: "Bárcsak egyszer ó egy pillanatra újra gyermek lehetnék, bátran játszanék a tűzzel azt remélve, hogy semmi baj nem ér." 

Pillanatok...

55. Bejegyzés

Tegnap néztem egy filmet, mely egy leukémiás kislányról szólt. 17 évesen feladta a kezeléseket, és ki akarta élvezni a hátralevő idejét. Nem tudom, igaz történeten alapszik e a film, vagy sem, de nagyon hatásos volt. És most nem azért vagyok itt, hogy film kritikát írjak, de meg kell hagyni, Dakota Fanning fantasztikusan alakítja a főszerepet. Amiért tisztelem a főszereplőt, az az, hogy mivel tudta, hogy meg fog halni, inkább megtagadta a kezeléseket, csak hogy a maradék idejét ne a kórházban a hányós-tál fölött töltse, hanem írt egy listát, melyen olyan dolgok szerepeltek, amiket még meg akar csinálni. Bakancs listának szokta hívni a köznyelv. A film végén, mikor már közeleg a vég, lepereg egy időkép, és a következő monológ hangzik el alatta: "Pillanatok... az életünk pillanatok sorozata. Mindegyik a vég felé sodor... Engedd hát el!" És ez volt az a pillanat, ami nagyon megfogott, ami a szívemig hatolt. Hiszen milyen igaz, az életünk apró töredékei azok amik előre visznek, amikbe tudunk kapaszkodni a nehéz időkben. Legyen az egy várva várt hétvége, amikor meglepetést szervezünk annak akit a világon a legjobban szeretünk, legyen ez egy vásárlás a barátnőkkel, vagy egy meghitt randevú. Ezek, és még sok más olyan pillanat van az életünkben, melyek biztosítanak bennünket arról, hogy érdemes kitartani. Hogy kisded kíváncsisággal és izgatottsággal várjuk a holnapot, és rájöjjünk, érdemes élni. Hisz soha nem tudhatjuk mit hoz a másnap. Örömöt, vagy könnyeket, esetleg csalódást, amiért nem kerültünk be egy legjobb blogokat kereső versenybe, melybe ha bekerültem volna, újságokban is megjelenhettek volna az írásaim. Nem tagadom, rosszul esett, hogy nem választottak be, jó lett volna, ha nagyobb közönséghez eljutnának az írásaim. De nem adom fel, legközelebb újra megpróbálom, akkor sikerülnie kell. 

A másik dolog, ami miatt megérintett, az a tavasszal bekövetkező történések voltak az életemben. Végig futott az agyamon, hogy mi lett volna ha... ha akkor nem negatív eredményt kapok, hanem találnak a levett mintában rákos sejteket. Akkor mostanra nekem is elhullott volna a maradék hajam a kezelésektől? Vajon félnék a haláltól, vagy annak közelségétől és a lehetőségétől? Mivel egy életvidám ember vagyok, aki abban is meglátja a szépet, ha egy pók szőtt egy szép hálót magának a sarokba "otthonaként", nyilván igen, baromira félnék. És mi van ha többé nem láthatnám a szeretteim arcát, akiknek valamilyen formában boldogságot okozok? Belegondolni is rossz ezekbe a dolgokba, de sajnos, mint írtam, nem tudhatjuk mit hoz a holnap. Egyszer már közel voltam hozzá, van esélyem újra a közelébe kerülni. Épp ezért, az idézet másik felével nem értek egyet, mert nem kell elengedni, az emlékeket, a pillanatokat ki kell élveznünk és ki kell őket használnunk mindaddig, amíg képesek vagyunk rá, és amíg megtehetjük. Mert soha nem tudhatjuk, mit hoz a másnap...

Ellie Guilding: I know you care
(a szóban forgó filmből készült jelenetekből van a klip, és ez a betétdal)

Egy éves lettem...

Ma egy éve hoztam létre az én kis blogocskámat, melyet kezdetekben igyekeztem naponta frissíteni, majd a későbbiekben ez sajnos csökkent, de azt a keveset annál nagyobb lelkesedéssel írtam Nektek, kedves látogatóim. Remélem van értelme tovább csinálni, és mindenki talál magának megfelelő és szükséges cikket, mellyel tudtam egy kicsit is segíteni az elmúlt egy évben. 

Nagyon szépen köszönöm a támogatóimnak, és Nektek, kedves olvasóim, hiszen nélkületek nem lenne értelme az egésznek! 

Én nagyon remélem, hogy a továbbiakban is ilyen szép látogatottságot fogok elérni, és hogy hasznos lehetek a számotokra.

Ölel-csókol Benneteket, 

Luca Mami <3

Az elhízásról

54. Bejegyzés

Úgy gondoltam, az evészavaroknak egyik részét már kellően kibeszéltük, most beszéljünk kicsit egy másik problémás evészavarról, az elhízásról. 

Magyarországon, és a fejlett országokban egyre több az elhízott fiatal. Ennek több oka is lehet:

• Genetikai ok (a családban, ha valaki elhízott, nagyobb eséllyel lesznek az utódoknak is súlyproblémái)
• Környezeti tényezők (ez alatt értem azt, mikor a suliban a szünetben bedobunk egy Snickers-et vagy egy zacskó chipszet az iskolai büféből, majd este, fáradtan, kiéhezve az egész napos tápanyag hiányos ételektől, jól bekajálunk a tévé előtt. Sajnos, olyan világban élünk, ahol kevés munkahelyen tehetik meg azt a dolgozók, hogy nyugodtan megebédeljenek, így ők is, jó esetben reggeliznek a munkaidő előtt, ha el nem felejtődik, vagy ha belefér a reggeli készülődés közepette, az után pedig csak este jutnak legközelebb táplálékhoz. Ezek a dolgok nem tesznek jót egészségünknek.)
• Pszichés tényezők is közre játszanak az elhízásban (mint ahogyan a kóros soványságban is), mint például stresszes helyzetben mikor előkerülnek az eldugott csokoládék. 

Mint ahogyan azt már nagy vonalakban írtam, sokban függ a környezetünktől az egészséges táplálkozásunk. És itt nem csak az időbeosztást kell érteni, hanem azt a sajnálatos tényezőt, miszerint az egészséges ételek drágábbak az egészségtelen vackoknál. Ezen mi, "kisemberek", nem tudunk változtatni, de oda tudunk figyelni néhány dologra, mellyel megelőzhető az elhízás. Ilyen például az, ha reggelidet otthonról hozod, vagy már otthon elfogyasztod, mely ne csak egy bögre kakaó legyen; tízóraira nem csokit vagy chipszet eszel, hanem egy almát, körtét, vagy más gyümölcsöt vagy nyers zöldséget, például sárgarépa csíkokat, akár valamilyen tejterméket, pl. joghurtot, túrórudit; ebédere pedig normális főtt ételt eszel, a menzán a suliban, vagy akár otthon amit anyuci vagy nagymama elkészít fáradtságos munka árán, hogy neked legyen mit enni. És ilyenkor nem kell fujjolni a spenótra, mert zöld, hanem meg kell tisztelni azzal a szakácsot, ha már belefektette az idejét és a türelmét az elkészítésébe, akkor legalább pár falatot eszel belőle. A szakirodalmak azt javasolják, hogy este 6 óra után már ne együnk semmit, én amondó vagyok, ha ezt este 7-ig kitoljuk, még semmi problémánk nem lesz, viszont az este 7 után nekilátott tepertős, szalonnás, hagymás stb. lakomákról szokjunk le. 

A csokoládé (illetve az édesség, édes üdítő italok) szokott még problémát jelenteni. Ezekkel kapcsolatban annyi, hogy napközben 1-2 kocka, vagy egy kis csoki elfogyasztása senkinek sem árt, az édes, főleg szénsavas italokat én személy szerint nem ajánlom, maximum ebéd után egy két pohárral.

Mindezek mellett, persze nem elég, ha betartjuk az egészséges étkezés szabályait, a legfontosabb dolog, ami a zsírpárnák legnagyobb ellensége, az a TESTMOZGÁS! Naponta legalább 20-30 perc intenzív testmozgásra van szüksége szervezetünknek az egészsége fenntartásához. Aki fogyni szeretne, annak arányosan ennél több is lehet. A fél óra mozgás lehet akár egy esti séta, vagy egy kora reggeli futás még suli előtt, bár kevés olyan fiatalt ismerek, aki képes lenne egy kör futás miatt egy órával hamarabb felkelni suli előtt. Igazából mindegy, hogy milyen sportot űzöl, csak lehetőleg testmozgás jellegű legyen, és ne egy számítógép előtt ülő játék. Ha csak az esti tévéprogramból kihagyod a Barátok Közt vagy a Jóban Rosszban tehetséges gárdáját, és helyette tornázol valamit, vagy futsz egy kört, máris tettél valamit egészséged érdekében. Ha pedig fogyni szeretnél, akkor tessék, ne a computer előtt ülve itasd az egereket, hogy milyen rosszul érzed magad a bőrödben, kelj fel, és hajrá! 

Úgy gondolom, ezek olyan apróságok az életben, melyekre ha csak egy kicsit is odafigyelünk, tettünk valamit egészségünk érdekében, hiszen az egészségünk az egyetlen olyan kincsünk az életben, melyet nem tudnak tőlünk elvenni.

Hosszú hétvége

53. Bejegyzés

Egy kivételes hosszú hétvégét töltöttem el odahaza, a családommal. Egyrészt már nagyon hiányoztak, hiszen kis család vagyunk, csak három tagú, de aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. ;-) 21, lassan 22 éve élek kicsiny családunkban. Régebben mindenki kérdezgetett, hogy nem furcsa, hogy nincs testvérem, meg, hogy ilyen kicsi a család? Akkoriban hiányzott, nagyon is. De mára valahogy ez elmúlt. Megszoktam, és így szeretem. Másoknak megadatott az, hogy legyen testvérük, akivel/kel, együtt játszhatnak, akivel veszekedhetnek, vagy akit be lehet köpni anyunak, hogy kisördög-énünk kiélvezze a pillanatokat, mikor a másik bűnhődik. Ezek nálam kimaradtak, de valahogy így sokéves távlatból, nem hiányzik. 

Szóval ott tartottam, hogy sok idő után (3 hét után), ismét hazalátogattam a hétvégén. Mivel a pénteki napom is szabad lett, (egyetlen jó dolog az amúgy borzalmas órarendemben), így már csütörtökön délután hazamehettem. Mondjuk azt meg kell jegyezzem, egy rohanás volt a hazautam az idővel, ugyanis 15:30-kor végeztem, és 15:40-kor indul(na) a buszom (ha menetrend szerint menne). És ugyebár persze, hogy a buszállomás a város másik végén van. De igazából csak a városiról való leszállástól rohantam egy fél utcahosszat, és már ott is voltam, és még várhattam is, mert annyian tolongtak az egyetlen Szeged-Újvidék járat előtt. Mert hát a marháknak minek indítsanak napjában esetleg két járatot is, elég nekik ez az egy is, azon meg tolongjanak meg lihegjenek egymás nyakába. Esküszöm egy teheneket szállító tehergépkocsin kényelmesebben utaznak a négylábúak, mint mi, a "klimatizált" buszon, amin nem lehet ablakot nyitni, a klímát meg vagy elfelejtették bekapcsolni, vagy épp tönkrement. A szag élmény is hasonló a két járművön.  Főleg miután megérkezek kicsiny falumba. Nem is kell felnézzek a könyvolvasásból, szag alapján megállapítom mikor érünk Kishegyesre. Az a tömör, párját ritkító, szemeket könnybe lábasztó csirke hulladék szag, hát mit is mondjak, felbecsülhetetlen! Főleg nyáron volt jó, mikor a kellemesnek koránt sem mondható illattól, elképzelhetetlen az esti szellőztetés. De hát ez a csodás kicsiny falum bukéja, ezért kellene sokak szerint szeretnem hazajárni. Na de mindegy is. 

A lényeg, amiért ma elkezdtem írni, (és csak azért nem tegnap, mert Viola, a laptopom, betegeskedett, és egy kis apa féle technikai gyógykezelésen volt), az egy péntek délutáni esemény volt, amiért, ha a szag élményért nem is, de ezért biztosan érdemes volt hazamennem. Egy kedves olvasómmal találkoztam, aki olyan mérhetetlen alázattal és szívből jövő kéréssel fordult hozzám, mely így szólt: "Luca írj, kérlek szépen írj, és soha ne hagyd abba!". Amikor az ember elkezd valamit az életben, legyen az akár egy hobbi, mint ahogyan az én írásom is kezdődött, nem igazán gondol bele, hogy azzal másoknak milyen jót tesz, vagy hogy azt mások mennyire szeretik. Persze, a szüleim mindig elmondják milyen jó, és mennyire szeretik olvasni, de mikor egy szinte "idegentől", hogy így mondjam, ezeket a számomra megtisztelő szavakat kapom vissza, azok nagyot tudnak dobni az ember önbecsülésén. És a hitén, hogy ezért érdemes élni, és küzdeni, és csinálni ezt. Még ha nem is túl sokan olvassák, ha csak egy embernek jót teszek ezzel, már megérte.

Nekem 21 évembe telt mire rájöttem, hogy mi az, amiben kicsit talán jó vagyok. Úgy tűnik, ez az írás lett. Ezért csak azt tudom mondani, sosincs késő, mindig vannak remények és csodák, és bármikor megtalálhatjuk életünkben azt a bizonyos dolgot, amiért érdemes élnünk, és küzdenünk.