Pillanatok...

55. Bejegyzés

Tegnap néztem egy filmet, mely egy leukémiás kislányról szólt. 17 évesen feladta a kezeléseket, és ki akarta élvezni a hátralevő idejét. Nem tudom, igaz történeten alapszik e a film, vagy sem, de nagyon hatásos volt. És most nem azért vagyok itt, hogy film kritikát írjak, de meg kell hagyni, Dakota Fanning fantasztikusan alakítja a főszerepet. Amiért tisztelem a főszereplőt, az az, hogy mivel tudta, hogy meg fog halni, inkább megtagadta a kezeléseket, csak hogy a maradék idejét ne a kórházban a hányós-tál fölött töltse, hanem írt egy listát, melyen olyan dolgok szerepeltek, amiket még meg akar csinálni. Bakancs listának szokta hívni a köznyelv. A film végén, mikor már közeleg a vég, lepereg egy időkép, és a következő monológ hangzik el alatta: "Pillanatok... az életünk pillanatok sorozata. Mindegyik a vég felé sodor... Engedd hát el!" És ez volt az a pillanat, ami nagyon megfogott, ami a szívemig hatolt. Hiszen milyen igaz, az életünk apró töredékei azok amik előre visznek, amikbe tudunk kapaszkodni a nehéz időkben. Legyen az egy várva várt hétvége, amikor meglepetést szervezünk annak akit a világon a legjobban szeretünk, legyen ez egy vásárlás a barátnőkkel, vagy egy meghitt randevú. Ezek, és még sok más olyan pillanat van az életünkben, melyek biztosítanak bennünket arról, hogy érdemes kitartani. Hogy kisded kíváncsisággal és izgatottsággal várjuk a holnapot, és rájöjjünk, érdemes élni. Hisz soha nem tudhatjuk mit hoz a másnap. Örömöt, vagy könnyeket, esetleg csalódást, amiért nem kerültünk be egy legjobb blogokat kereső versenybe, melybe ha bekerültem volna, újságokban is megjelenhettek volna az írásaim. Nem tagadom, rosszul esett, hogy nem választottak be, jó lett volna, ha nagyobb közönséghez eljutnának az írásaim. De nem adom fel, legközelebb újra megpróbálom, akkor sikerülnie kell. 

A másik dolog, ami miatt megérintett, az a tavasszal bekövetkező történések voltak az életemben. Végig futott az agyamon, hogy mi lett volna ha... ha akkor nem negatív eredményt kapok, hanem találnak a levett mintában rákos sejteket. Akkor mostanra nekem is elhullott volna a maradék hajam a kezelésektől? Vajon félnék a haláltól, vagy annak közelségétől és a lehetőségétől? Mivel egy életvidám ember vagyok, aki abban is meglátja a szépet, ha egy pók szőtt egy szép hálót magának a sarokba "otthonaként", nyilván igen, baromira félnék. És mi van ha többé nem láthatnám a szeretteim arcát, akiknek valamilyen formában boldogságot okozok? Belegondolni is rossz ezekbe a dolgokba, de sajnos, mint írtam, nem tudhatjuk mit hoz a holnap. Egyszer már közel voltam hozzá, van esélyem újra a közelébe kerülni. Épp ezért, az idézet másik felével nem értek egyet, mert nem kell elengedni, az emlékeket, a pillanatokat ki kell élveznünk és ki kell őket használnunk mindaddig, amíg képesek vagyunk rá, és amíg megtehetjük. Mert soha nem tudhatjuk, mit hoz a másnap...

Ellie Guilding: I know you care
(a szóban forgó filmből készült jelenetekből van a klip, és ez a betétdal)

Egy éves lettem...

Ma egy éve hoztam létre az én kis blogocskámat, melyet kezdetekben igyekeztem naponta frissíteni, majd a későbbiekben ez sajnos csökkent, de azt a keveset annál nagyobb lelkesedéssel írtam Nektek, kedves látogatóim. Remélem van értelme tovább csinálni, és mindenki talál magának megfelelő és szükséges cikket, mellyel tudtam egy kicsit is segíteni az elmúlt egy évben. 

Nagyon szépen köszönöm a támogatóimnak, és Nektek, kedves olvasóim, hiszen nélkületek nem lenne értelme az egésznek! 

Én nagyon remélem, hogy a továbbiakban is ilyen szép látogatottságot fogok elérni, és hogy hasznos lehetek a számotokra.

Ölel-csókol Benneteket, 

Luca Mami <3

Az elhízásról

54. Bejegyzés

Úgy gondoltam, az evészavaroknak egyik részét már kellően kibeszéltük, most beszéljünk kicsit egy másik problémás evészavarról, az elhízásról. 

Magyarországon, és a fejlett országokban egyre több az elhízott fiatal. Ennek több oka is lehet:

• Genetikai ok (a családban, ha valaki elhízott, nagyobb eséllyel lesznek az utódoknak is súlyproblémái)
• Környezeti tényezők (ez alatt értem azt, mikor a suliban a szünetben bedobunk egy Snickers-et vagy egy zacskó chipszet az iskolai büféből, majd este, fáradtan, kiéhezve az egész napos tápanyag hiányos ételektől, jól bekajálunk a tévé előtt. Sajnos, olyan világban élünk, ahol kevés munkahelyen tehetik meg azt a dolgozók, hogy nyugodtan megebédeljenek, így ők is, jó esetben reggeliznek a munkaidő előtt, ha el nem felejtődik, vagy ha belefér a reggeli készülődés közepette, az után pedig csak este jutnak legközelebb táplálékhoz. Ezek a dolgok nem tesznek jót egészségünknek.)
• Pszichés tényezők is közre játszanak az elhízásban (mint ahogyan a kóros soványságban is), mint például stresszes helyzetben mikor előkerülnek az eldugott csokoládék. 

Mint ahogyan azt már nagy vonalakban írtam, sokban függ a környezetünktől az egészséges táplálkozásunk. És itt nem csak az időbeosztást kell érteni, hanem azt a sajnálatos tényezőt, miszerint az egészséges ételek drágábbak az egészségtelen vackoknál. Ezen mi, "kisemberek", nem tudunk változtatni, de oda tudunk figyelni néhány dologra, mellyel megelőzhető az elhízás. Ilyen például az, ha reggelidet otthonról hozod, vagy már otthon elfogyasztod, mely ne csak egy bögre kakaó legyen; tízóraira nem csokit vagy chipszet eszel, hanem egy almát, körtét, vagy más gyümölcsöt vagy nyers zöldséget, például sárgarépa csíkokat, akár valamilyen tejterméket, pl. joghurtot, túrórudit; ebédere pedig normális főtt ételt eszel, a menzán a suliban, vagy akár otthon amit anyuci vagy nagymama elkészít fáradtságos munka árán, hogy neked legyen mit enni. És ilyenkor nem kell fujjolni a spenótra, mert zöld, hanem meg kell tisztelni azzal a szakácsot, ha már belefektette az idejét és a türelmét az elkészítésébe, akkor legalább pár falatot eszel belőle. A szakirodalmak azt javasolják, hogy este 6 óra után már ne együnk semmit, én amondó vagyok, ha ezt este 7-ig kitoljuk, még semmi problémánk nem lesz, viszont az este 7 után nekilátott tepertős, szalonnás, hagymás stb. lakomákról szokjunk le. 

A csokoládé (illetve az édesség, édes üdítő italok) szokott még problémát jelenteni. Ezekkel kapcsolatban annyi, hogy napközben 1-2 kocka, vagy egy kis csoki elfogyasztása senkinek sem árt, az édes, főleg szénsavas italokat én személy szerint nem ajánlom, maximum ebéd után egy két pohárral.

Mindezek mellett, persze nem elég, ha betartjuk az egészséges étkezés szabályait, a legfontosabb dolog, ami a zsírpárnák legnagyobb ellensége, az a TESTMOZGÁS! Naponta legalább 20-30 perc intenzív testmozgásra van szüksége szervezetünknek az egészsége fenntartásához. Aki fogyni szeretne, annak arányosan ennél több is lehet. A fél óra mozgás lehet akár egy esti séta, vagy egy kora reggeli futás még suli előtt, bár kevés olyan fiatalt ismerek, aki képes lenne egy kör futás miatt egy órával hamarabb felkelni suli előtt. Igazából mindegy, hogy milyen sportot űzöl, csak lehetőleg testmozgás jellegű legyen, és ne egy számítógép előtt ülő játék. Ha csak az esti tévéprogramból kihagyod a Barátok Közt vagy a Jóban Rosszban tehetséges gárdáját, és helyette tornázol valamit, vagy futsz egy kört, máris tettél valamit egészséged érdekében. Ha pedig fogyni szeretnél, akkor tessék, ne a computer előtt ülve itasd az egereket, hogy milyen rosszul érzed magad a bőrödben, kelj fel, és hajrá! 

Úgy gondolom, ezek olyan apróságok az életben, melyekre ha csak egy kicsit is odafigyelünk, tettünk valamit egészségünk érdekében, hiszen az egészségünk az egyetlen olyan kincsünk az életben, melyet nem tudnak tőlünk elvenni.

Hosszú hétvége

53. Bejegyzés

Egy kivételes hosszú hétvégét töltöttem el odahaza, a családommal. Egyrészt már nagyon hiányoztak, hiszen kis család vagyunk, csak három tagú, de aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. ;-) 21, lassan 22 éve élek kicsiny családunkban. Régebben mindenki kérdezgetett, hogy nem furcsa, hogy nincs testvérem, meg, hogy ilyen kicsi a család? Akkoriban hiányzott, nagyon is. De mára valahogy ez elmúlt. Megszoktam, és így szeretem. Másoknak megadatott az, hogy legyen testvérük, akivel/kel, együtt játszhatnak, akivel veszekedhetnek, vagy akit be lehet köpni anyunak, hogy kisördög-énünk kiélvezze a pillanatokat, mikor a másik bűnhődik. Ezek nálam kimaradtak, de valahogy így sokéves távlatból, nem hiányzik. 

Szóval ott tartottam, hogy sok idő után (3 hét után), ismét hazalátogattam a hétvégén. Mivel a pénteki napom is szabad lett, (egyetlen jó dolog az amúgy borzalmas órarendemben), így már csütörtökön délután hazamehettem. Mondjuk azt meg kell jegyezzem, egy rohanás volt a hazautam az idővel, ugyanis 15:30-kor végeztem, és 15:40-kor indul(na) a buszom (ha menetrend szerint menne). És ugyebár persze, hogy a buszállomás a város másik végén van. De igazából csak a városiról való leszállástól rohantam egy fél utcahosszat, és már ott is voltam, és még várhattam is, mert annyian tolongtak az egyetlen Szeged-Újvidék járat előtt. Mert hát a marháknak minek indítsanak napjában esetleg két járatot is, elég nekik ez az egy is, azon meg tolongjanak meg lihegjenek egymás nyakába. Esküszöm egy teheneket szállító tehergépkocsin kényelmesebben utaznak a négylábúak, mint mi, a "klimatizált" buszon, amin nem lehet ablakot nyitni, a klímát meg vagy elfelejtették bekapcsolni, vagy épp tönkrement. A szag élmény is hasonló a két járművön.  Főleg miután megérkezek kicsiny falumba. Nem is kell felnézzek a könyvolvasásból, szag alapján megállapítom mikor érünk Kishegyesre. Az a tömör, párját ritkító, szemeket könnybe lábasztó csirke hulladék szag, hát mit is mondjak, felbecsülhetetlen! Főleg nyáron volt jó, mikor a kellemesnek koránt sem mondható illattól, elképzelhetetlen az esti szellőztetés. De hát ez a csodás kicsiny falum bukéja, ezért kellene sokak szerint szeretnem hazajárni. Na de mindegy is. 

A lényeg, amiért ma elkezdtem írni, (és csak azért nem tegnap, mert Viola, a laptopom, betegeskedett, és egy kis apa féle technikai gyógykezelésen volt), az egy péntek délutáni esemény volt, amiért, ha a szag élményért nem is, de ezért biztosan érdemes volt hazamennem. Egy kedves olvasómmal találkoztam, aki olyan mérhetetlen alázattal és szívből jövő kéréssel fordult hozzám, mely így szólt: "Luca írj, kérlek szépen írj, és soha ne hagyd abba!". Amikor az ember elkezd valamit az életben, legyen az akár egy hobbi, mint ahogyan az én írásom is kezdődött, nem igazán gondol bele, hogy azzal másoknak milyen jót tesz, vagy hogy azt mások mennyire szeretik. Persze, a szüleim mindig elmondják milyen jó, és mennyire szeretik olvasni, de mikor egy szinte "idegentől", hogy így mondjam, ezeket a számomra megtisztelő szavakat kapom vissza, azok nagyot tudnak dobni az ember önbecsülésén. És a hitén, hogy ezért érdemes élni, és küzdeni, és csinálni ezt. Még ha nem is túl sokan olvassák, ha csak egy embernek jót teszek ezzel, már megérte.

Nekem 21 évembe telt mire rájöttem, hogy mi az, amiben kicsit talán jó vagyok. Úgy tűnik, ez az írás lett. Ezért csak azt tudom mondani, sosincs késő, mindig vannak remények és csodák, és bármikor megtalálhatjuk életünkben azt a bizonyos dolgot, amiért érdemes élnünk, és küzdenünk. 

Becsengettek

52. Bejegyzés

Egy hete ugyan, de elkezdődött az iskola. Egy új év köszöntött mindenkire. Vannak akik csak most kezdik a tanulással járó, nehéz és olykor félelmetesnek tűnő útjukat, mások már régi motorosok, akik jó pár éve benne vannak a jó öreg tanulás-mókuskerekében. És van az a csoport, akinek utoljára csöngettek be. Akiknek az utolsó olyan évük kezdődött, amikor paráznak a szeptember elsejétől. Ezek közül néhányan maradnak az iskola padokban, és ott folytatják tanulmányaikat, másoknak viszont itt véget ért egy óriási fejezet. Elkezdődik a nagybetűs élet számukra. Munka keresés, állásinterjúk, létfenntartás, félelem az előttünk álló nehézségektől, hogy mit hoz a holnap. Lesz munkám egyáltalán? A sok unalmasnak tűnő előadás mellett, amikor azt kívántuk, bárcsak vége lenne, most de szeretnénk, ha soha ne érne véget. Ha még sokáig tudhatnánk magunkat az iskola védelmező és biztos falai között. A jól ismert tanárokkal, akik olykor anyáskodtak felettünk, az ott megszerzett barátokkal, a kialakult kapcsolatokkal együtt. 

Elkezdtem az egyetemen az utolsó évemet. Eddig a pillanatig alig vártam, hogy vége legyen. Hogy "élhessek". Hogy családot alapítsak. Most, hogy itt vagyok a kapuban, sőt, a mai nap beléptem azon a kapun az első nappal, már nem kívánom ezeket. Rossz lesz itt hagyni a szép épületet, a tiszta termeket, a jókedvű tanárokat és gyakorlatokat, a mindig naprakész pletykákat tudó büfés nénit, aki négy évig biztosította számomra, hogy a napi koffein szintem rendben legyen. Szerintem még az is hiányozni fog, hogy veszekedjünk a TO-n, a "naprakész" és segítőkész információik miatt.  Hiányozni fognak az előadásokon való szudokuzások és a levelezések, a jól megérdemelt mozi, egy-egy jól sikerült vizsga után, hogy +18-as könyvet olvassunk gazdaságtan órán a hátsó sorban, majd a tanár megjegyezze mindenki előtt, hogy 'tudja ám, miről szól a Szürke 50 Árnyalata, majd ha végeztem adjam már kölcsön neki', hogy pizzát süssek azoknak, akiket szeretek, és akik segítenek vizsga előtt egy nappal belém verni a szociális jogi ismereteket. Hiányozni fognak az örök legendák, mint az, hogy a kezeim alatt minden évben összeesik valaki a kutatók éjszákáján, a nagy taknyolások a lépcsőről, a műcickóval való szórakozás, a tanuló baba felöltöztetése 'Ray Ban' napszemcsibe és azzal való pózolás.

Én az vagyok, aki. Egy szegény, leromlott faluból jöttem, a Vajdaságból, és féltem, hogy lenéznek majd érte. E helyett befogadtak, megszerettek, és barátokra leltem, akik ugyan néha szívják a vérem, de ezt már csak így szoktuk meg, hiányozna, ha nem tennék. És fog is hiányozni, jövőre. Hiányozni fognak a "szőke" beszólásaimért kapott szekálások, mert így szeretem őket. És mert tudom, hogy nem bántani akarnak vele, és ha szükségem van valamire, ők mellettem állnak, még akkor is, ha olykor valami oltári hülyeséget csinálok. 

És hiányozni fog az egész évfolyam, hogy sok embert megismerhettem, akik mindig barátsággal és kedvességgel fordultak felém, akiktől a folyosón mindig kapok egy mosolyt, ami mint tudjuk, szebbé teszi a szürke hétköznapokat. 

Egy hatalmas KÖSZÖNÖM-el tartozok az iskola felé, és az ott megismert emberek felé, hiszen egy olyan közösségbe kerültem az egyetemi felvételim után, ahol elfogadó, toleráns, empatikus emberek voltak és vannak. Akik nem ítélnek el azért, amiért máshogy ejtem a szavakat, a tájszólásomért, vagy mert a „tollat” „örökírónak”, a „tustálcát” „tuskádnak”, a „hűtőt” „frizsidernek” mondom. Olyan emberek közé, akik azért szeretnek, aki vagyok. A személyiségemért, a humoromért, a jó beszélőkémért, és a megértő hallgatásomért.