Becsengettek

52. Bejegyzés

Egy hete ugyan, de elkezdődött az iskola. Egy új év köszöntött mindenkire. Vannak akik csak most kezdik a tanulással járó, nehéz és olykor félelmetesnek tűnő útjukat, mások már régi motorosok, akik jó pár éve benne vannak a jó öreg tanulás-mókuskerekében. És van az a csoport, akinek utoljára csöngettek be. Akiknek az utolsó olyan évük kezdődött, amikor paráznak a szeptember elsejétől. Ezek közül néhányan maradnak az iskola padokban, és ott folytatják tanulmányaikat, másoknak viszont itt véget ért egy óriási fejezet. Elkezdődik a nagybetűs élet számukra. Munka keresés, állásinterjúk, létfenntartás, félelem az előttünk álló nehézségektől, hogy mit hoz a holnap. Lesz munkám egyáltalán? A sok unalmasnak tűnő előadás mellett, amikor azt kívántuk, bárcsak vége lenne, most de szeretnénk, ha soha ne érne véget. Ha még sokáig tudhatnánk magunkat az iskola védelmező és biztos falai között. A jól ismert tanárokkal, akik olykor anyáskodtak felettünk, az ott megszerzett barátokkal, a kialakult kapcsolatokkal együtt. 

Elkezdtem az egyetemen az utolsó évemet. Eddig a pillanatig alig vártam, hogy vége legyen. Hogy "élhessek". Hogy családot alapítsak. Most, hogy itt vagyok a kapuban, sőt, a mai nap beléptem azon a kapun az első nappal, már nem kívánom ezeket. Rossz lesz itt hagyni a szép épületet, a tiszta termeket, a jókedvű tanárokat és gyakorlatokat, a mindig naprakész pletykákat tudó büfés nénit, aki négy évig biztosította számomra, hogy a napi koffein szintem rendben legyen. Szerintem még az is hiányozni fog, hogy veszekedjünk a TO-n, a "naprakész" és segítőkész információik miatt.  Hiányozni fognak az előadásokon való szudokuzások és a levelezések, a jól megérdemelt mozi, egy-egy jól sikerült vizsga után, hogy +18-as könyvet olvassunk gazdaságtan órán a hátsó sorban, majd a tanár megjegyezze mindenki előtt, hogy 'tudja ám, miről szól a Szürke 50 Árnyalata, majd ha végeztem adjam már kölcsön neki', hogy pizzát süssek azoknak, akiket szeretek, és akik segítenek vizsga előtt egy nappal belém verni a szociális jogi ismereteket. Hiányozni fognak az örök legendák, mint az, hogy a kezeim alatt minden évben összeesik valaki a kutatók éjszákáján, a nagy taknyolások a lépcsőről, a műcickóval való szórakozás, a tanuló baba felöltöztetése 'Ray Ban' napszemcsibe és azzal való pózolás.

Én az vagyok, aki. Egy szegény, leromlott faluból jöttem, a Vajdaságból, és féltem, hogy lenéznek majd érte. E helyett befogadtak, megszerettek, és barátokra leltem, akik ugyan néha szívják a vérem, de ezt már csak így szoktuk meg, hiányozna, ha nem tennék. És fog is hiányozni, jövőre. Hiányozni fognak a "szőke" beszólásaimért kapott szekálások, mert így szeretem őket. És mert tudom, hogy nem bántani akarnak vele, és ha szükségem van valamire, ők mellettem állnak, még akkor is, ha olykor valami oltári hülyeséget csinálok. 

És hiányozni fog az egész évfolyam, hogy sok embert megismerhettem, akik mindig barátsággal és kedvességgel fordultak felém, akiktől a folyosón mindig kapok egy mosolyt, ami mint tudjuk, szebbé teszi a szürke hétköznapokat. 

Egy hatalmas KÖSZÖNÖM-el tartozok az iskola felé, és az ott megismert emberek felé, hiszen egy olyan közösségbe kerültem az egyetemi felvételim után, ahol elfogadó, toleráns, empatikus emberek voltak és vannak. Akik nem ítélnek el azért, amiért máshogy ejtem a szavakat, a tájszólásomért, vagy mert a „tollat” „örökírónak”, a „tustálcát” „tuskádnak”, a „hűtőt” „frizsidernek” mondom. Olyan emberek közé, akik azért szeretnek, aki vagyok. A személyiségemért, a humoromért, a jó beszélőkémért, és a megértő hallgatásomért.