2. Bejegyzés

Az emberi elme csodákra képes. Sosem tudjuk mit miért csinál, de azt tudjuk, hogy mindig van neki következménye. Sokan leszólják a tinédzserkori depressziót, és nem fogják fel, hogy ez egy komoly probléma. Azt gondolják, ezt csak "kitalálja", vagy "túljátssza" az illető. Pedig nem így van. Ez egy valódi probléma, amit komolyan kellene vennünk. Lassan egy éve, hogy először találkoztam ezzel a betegséggel. Előtte, bevallom őszintén nem is nagyon hallottam róla, illetve amit hallottam, azok csak a  szokásos közhelyek voltak. Én is azt hittem, aki vagdossa magát, az feltűnési viszketegségben szenved, vagy, hogy meg akar halni. De aztán sok mindenre rájöttem egy általam megismert, és azóta nagyon megszeretett ember révén, hogy mi is ez az egész. Hogy mi rejlik e mögött valójában. Megtudtam mit érez olyankor. Ennek részben örülök, mert legalább megtudtam, hogy mi ez valójában, másrészt elszomorít, mert nagyon megszerettem ezt a barátnőmet, és fáj, hogy én kevés vagyok ehhez, és a külvilágban meg nem veszik komolyan a betegségét. Azon kívül, ha valaki komolyan is venné, nem tudnak mit csinálni. Elküldik pszichológushoz/pszichiáterhez, és ha kifog egy nem éppen a legjobb, vagy legszimpatikusabb szakembert, akkor csak elriasztjuk az egésztől, és később sem akar senkitől segítséget kérni, mert a negatív tapasztalatok negatívan hatnak az ember későbbi döntéseire. Én is itt ülök, megkötött kezekkel, és nem tudok segíteni akárhogyan is próbálkozom. Ezért ez a blog, és a facebook-os csoport, ahol próbálok segíteni, amennyire erőmből, és tudásomból telik, de ez kevés. Ennél sokkal többet kellene tenni. És lehetne. Ha az emberek nem félnének. Mert az emberek többsége ha meghallja, hogy valaki depressziós, vagy akármilyen más baja van, akkor menekül. És pont ez az ami miatt a fiatalok nem mernek segítséget kérni. Mert azt gondolják, hogy a körülöttük lévő embereket csak elüldöznék maguk mellől, és inkább magukba roskadva, hagyják, hogy feleméssze őket a probléma, ahelyett, hogy megbeszélnék valakivel. Én szerencsésnek mondhatom magamat, mert attól függetlenül, hogy nem volt soha testvérem akivel jókat dumcsizhattam, volt/van egy nagyon jó anyukám, aki ha kellett tudott jófej lenni, és tudtam, hogy rá bármikor számíthatok, és mindig mindent elmondhatok neki, és persze ha kellett, akkor szigorú is volt, kellőképpen. Lehet, sőt, biztos, hogy nem minden anyuka egyforma, de abban biztos vagyok, hogy valaki van körülöttetek, akár egy barát, testvér, vagy nagyszülő, apuka, nagynéni, vagy ha senki, akkor a sulipszichológus, vagy sulivédőnő, akinek MERJETEK BESZÉLNI A PROBLÉMÁITOKRÓL! Ne emésszétek magatokban! Ha végső soron nincs senki, akkor írjatok nekem, de ne hagyjátok őrlődni magatokban. Ez az első lépés, illetve a legelső az, hogy felismerjük, és beismerjük magunknak a problémát. Mert ha magunknak is hazudunk, és nem ismerjük be, akkor nem tudunk tovább lépni a gyógyulás létráján.