3. Bejegyzés

Amikor pár hónappal ezelőtt megnyitottuk egy barátnőmmel a Stay Strong csoportot, ahol a tinédzserkori depresszióval és bulimiával foglalkoztunk, (azóta már egyedül viszem tovább a csoportot, ami 24 órás műszak számomra, sajnos az iskolai eredményeimen is rontott, de megéri, mert ha már csak 1-2 fiatalon is tudok segíteni a több ezerből, nekem már megérte). Szóval ott tartottam, hogy amikor elkezdtem a terápiát a csoportban, sokan kérdezték tőlem, hogy én vajon "túlélő" vagyok e, vagy hogy még mindig benne vagyok e, aztán mikor megmondom, hogy nem, még nem is voltam benne soha, nekem volt szerencsém olyan családban nevelkedni, hogy amikor a közelébe kerültem volna, 7. osztályban, (amikor kiközösítettek a "legjobb barátnőim" és az egész osztály rajtam csúfolódott, mint "luca-coca", bevallom, sok minden megfordult a fejemben ezekben a hónapokban) akkor anyukám észrevette rajtam a depresszió tüneteit, és nem hagyta, hogy beleessek. Ha ő akkor nincs velem, talán én sem lennék most itt. Szóval, vissza a kezdő témához (igen, tudom, sokszor elkanyarodok a belekezdett témába...) amikor bevallom, hogy nem voltam még ilyen helyzetben, sokan negatívan fordulnak felém, és azt kérdezik, akkor honnan tudhatnám, hogy ők mit éreznek, hogy min mennek keresztül? Erre mindig azt szoktam válaszolni, hogy nem tudom, de szeretném megtudni, mert akarok segíteni, ezért mondd el nekem, te vajon mit érzel, és miért? Hátha tudok segíteni, vagy csak azon okból, amit az előző bejegyzésben is írtam, hogy merjetek beszélni valakivel. Senki sem tudhatja, hogy min megy keresztül a másik ember, ugyanis nincs két ember akinek egyforma problémája lenne. Még, ha azt is gondoljuk, hogy a másik "sorstársunk", akkor sem érzi ugyanazt két különböző ember.