Úszkálunk, ütött az óra...

51. Bejegyzés

Napsütés, forróság végre itt a nyár, az igazi nyár, amit én nyárnak nevezek. Imádom a hőséget, amikor a teraszra kiütök egy tojást és már kész is a reggeli tükörtojás. És mi jó még a kánikulába? A pontosság! Minden reggel pontban 8:45-kor kezd el betűzni az ablakomon a nap, így megspórolom az ébresztőóra beállítását és csipogását, hiszen bio ébresztőórám pontosságához nincs fogható. Azon kívül az érzés, mikor kipattan a szemed arra az érzésre hogy beraktak egy nagy sütőbe, majd ezzel a lendülettel kisüti a szemed a nap, felbecsülhetetlen. Még a reggeli kávéról is le lehet szokni, hiszen egy ilyen ébresztőre, ahol telibe világítanak a szemedbe, ki ne ébredne fel? 

Mi jó még a forróságban? Hát vízparton lakni! Szerencsémre nálam ez is pipa, tehát a reggeli 8:45-ös ébresztő után már kezdhetek is gondolkodni, ma milyen dumával vegyem rá a barátnőmet, hogy kimozduljon otthonról velem egyetemben, és lemenjünk úszkálni kicsit a "tóra". (Ami igazából folyó, nevezetesen a Tisza.) Sajnos ez egy elég nehéz feladat. Nem elég az én csekély rábeszélő tehetségem, emellett az ő akarata és makacssága olyan erővel bír, hogy le a kalappal az előtt akinek sikerül őt kimozdítania a komfort zónájából, és rábeszélni valamire, amit ő nem akar. Tapsot kérek, egyszer az életben már sikerült ezt elérnem. :) És milyen jó is volt! Napozni a vízparton miközben a pár méterrel mellettünk ejtőző fiúkákkal szemezel, és már nem tudod egyértelműbben kifejezni hogy szabad a pálya, nyugodtan jöhetnek ismerkedni, de ők csak szemeznek tovább, és egy-egy elkapott pillanatban meglesik a vízből kiemelkedő hátsó felünket. 

És mi jó még a nyárban? Sok minden, többek között az, hogy nincs iskola, igaz? Ilyenkor minden jó, minden olyan pozitív és vidám. Még az sem zavar, hogy a szomszéd kutyusával, Lalával a szokásos esti háztömb körüli futás alkalmával olyan szépen beleugrottam fél lábbal egy gödörbe, hogy kibicsaklott a bokám amire még mindig nem tudok ráállni, a gödör szélén lévő beton pedig úgy levitte a bőrt is, hogy azóta se száradt be a seb, de most valahogy az ez által okozott seb sem okoz fájdalmat és gondot. Azóta is, még így Dumbó lábbal, bicebócán is megyek esténként a ház elé, Lalához és a többiekhez, kibeszélni az aznapi hőséget, vagy épp egy feltörő szökőkútra vigyázni, (ami igazából csőtörés volt, de mennyivel izgisebbnek hangzik az, hogy feltaláltunk egy új forrást, nem? ;) ), vagy kibeszélni a villanykarót támasztó munkásokat, akik pár méterre tőlünk próbálják felmérni a terepet és a csőtörés okát, persze "nagy" szakértelemmel. 

Ezek az élet apró örömei, melyek vidámabbá teszik az unalmas és forró hétköznapokat. Kellenek az ilyenek, hogy kirángassanak bennünket a szürkeségből és elfeledtessék velünk a gondokat. Mindenkinek azt tudom ajánlani, a forróság ellenére is, csináljanak valamilyen közös programokat a barátokkal, hiszen ezek azok a pillanatok az életben, amiket soha senki nem fog tudni elvenni tőlünk.

U.i: A forróságra való tekintettel mindenki ügyeljen arra hogy délelőtt 11 és délután 3 között ne menjen a napra, valamint fontos a megfelelő folyadékbevitel, napi 2-3 liter víz!!!

A kihaló félben lévő ember típus

50. Bejegyzés

Az élet egy kihívásokkal teli útvesztő. Mindenkinek megvan a kijelölt útja, amit valahol előírtak neki. Persze ez kicsit furán hangzik, és sokan megkérdőjeleznek ebben az elvben, fel is merült egy olyan ellenvetés, hogy mi van, ha te mást szeretnél, mint ami meg van írva, ezért kicsit kifejteném. Abban hiszek, hogy azért teszünk vagy akarunk dolgokat, mert az úgy van megírva, nem pedig fordítva. Nem véletlenül vannak szétosztva köztünk azok a bizonyos "utak". Mindennek megvan a "miértje" és az "azértje". Hasonlóképpen a karmához. Ha rosszat teszel, veled is rossz dolog fog történni, és fordítva. Valószínűleg lesz olyan köztetek, aki úgy érzi, hogy márpedig ő eddig mindig jó volt mindenkivel, de csak a rosszat kapja vissza egy ideje, annak is megvan a miértje, nem véletlen, és hamarosan meg is fogod rá kapni a választ. 

Az ember egy olyan lény, aki hajlamos arra, hogy eltérjen attól, amit előírnak neki, és gyakran letérünk az útról. Ezzel nincs is semmi baj, feltéve ha tudjuk, mikor és milyen módon kell visszajutnunk a helyes vágányra. Gyakran megszegjük a szabályokat, és ígéreteket teszünk semmissé. Ilyenek vagyunk mi, emberek. Ritka számba vehetjük azokat, akik úgy segítenek a másikon, hogy nem várnak el érte semmit, vagy legalább is nem hányják fel a másiknak nap mint nap a nyújtott segítséget. Az ilyen embereket meg kell becsülnünk, mert sajnos kihaló félben van ez a példány a társadalomban. Manapság nem várhatunk "csak úgy" szívességből segítséget a másiktól. Inkább elfordulnak az emberek, "amit nem látok, nem az én felelősségem" elven működnek. Kialakult az önzőség. A birtoklás mánia felemészti az emberi kapcsolatokat. A hatalom elérése és a saját életünk kiépítése és minél nagyobb szintre emelése, még ha ezzel le is igázzuk a kisembereket, mindenek felett álló dolog. Nem számít az, hogy egy apróság, ami neki épp semmibe sem került, a másiknak a világot jelentheti, akkor sem teszi meg a másikért az ember. Ma eljutottunk egy olyan szintre, hogy mindennek ára van. Ha nem pénzben, akkor másban. Megaláztatásban, lenézésben, szánalomban vagy bármi másban, amivel még jobban bele tudunk rúgni a másikba, akinek nem elég a tudat lealacsonyító volta, miszerint segítséget kért a másiktól, még az előbb felsoroltakat is megkapja. 

Maradjunk egy kicsit meg embernek. Legalább abban segítsük a felebarátunkat, amivel te nem szenvedsz, ami neked nem jelent nehézséget, amit "csak úgy" megcsinálsz, szívességből, mert szereted, vagy tiszteled azt a valakit, vagy csak szimplán, mert neked nem került semmibe. 

Figyeljünk oda kicsit jobban egymásra, mert embernek születtünk, nem pedig megalomániás, önző, törtető teremtményeknek.

Vanília helyett csokoládé...

49. Bejegyzés

Kedves olvasóim! Először is elnézést szeretnék kérni, hogy az utóbbi időben elhanyagoltam a lapot, de az egyetem, vizsgaidőszak, és egy új projekt lefoglalja minden időm. Most akadt pár szabad percem, így úgy gondoltam nekidurálom magam, és megírok egy régóta tervezett bejegyzést, amit miután megírtam, akkor jöttem rá, hogy már korábban írtam erről a témáról, de mivel szerintem egész jól sikeredett, és nem szeretnék 2-3 órás munkámat csak úgy a kukába dobni, így közzéteszem, hiszen úgyis egy kevésbé elterjedt témáról írtam, amiről félnek beszélni az emberek a köztudatban, és még mindig tabuként kezelik, ez a homoszexualitás kérdése.

Nem olyan régóta merik felvállalni szexuális identitásukat az emberek. Igazából, még most is vannak több százezren akik nem merik felvállalni mit éreznek, csak csupán azért, mert "mit szól a szomszéd", vagy mert kigúnyolják  a kortársai, vagy a "szülei kitagadják". Amiket meg is értek, hiszen a világ még mindig tele van begyöpesedett, karót nyelt emberekkel, akik nem képesek elfogadni azt, hogy változik a világ, változunk mi is, változnak a szokások, az elvárások és az emberek gondolkodása is változik. Pár évtizeddel ezelőtt tilos volt a szexualitásról még csak beszélni is. Boszorkányoknak, utcalányoknak, prostituáltaknak tartották azokat a nőket akik házasság előtt estek szerelembe. Mára ez a felfogás eltűnt. Mert az emberek változnak, és vele együtt változik a világunk is. Miért nem lehet elfogadni azt is hát, hogy azonos neműek is vonzódhatnak egymáshoz? Miért kell beteg embereknek nézni őket? Semmivel sem vagy különb náluk. Ugyanolyan emberek mint te vagy én. Ugyanott van a szívük, ugyanúgy tudnak szeretni mint mindenki más. 

Aki elítéli a homoszexualitást az nézzen először magába és gondolkodjon el azon, hogy ő vajon tökéletes, és neki semmi olyan dolga nincs amivel különbözik a többségtől? Ezzel az erővel kiközösíthetnénk azt is, aki bal vagy jobb kezes. Vagy aki vegetáriánus. Vagy aki más vallást űz mint a körötte lévő többség. Mégsem hallottam még sehol azt, hogy valahol azt mondanák, "te hülye vega!" Ez nem számít sértésnek, mert attól hogy ő más étrendet űz, ugyanolyan ember mint a többiek. A saját neméhez vonzódókról mégis megannyi szebbnél szebb jelzőkkel dekorált beszólások és sértések születtek már. Miért? Miért vagyunk mi emberek ennyire ellenségesek azokkal, akik különböznek nálunk valamiben? Miért nem tudjuk elfogadni a másságot és tolerálni azt? 

 

Egy amerikai fotós kezdeményezte a NOH8 Kampányt, ami egy
néma tiltakozás a homoszexualitás elítélése ellen. A lényege a
NO HATE=vagyis ne gyűlölködj szöveg  az arcon és a száj
szigszalaggal való leragasztása utal a néma tiltakozásra,
valamint a 8-as szám a Kaliforniai törvényben a 8. számú törvényben
tiltják a homoszexualitást, így e törvény ellen is szól a project.
Érdekessége, hogy mára több mint 9000-en csináltattak magukról
hivatalos NOH8 fotót, köztük vörös szőnyeges sztárokkal.

Sokan mondják, hogy "mert régen nem volt ilyen". Nem biztos. Egyáltalán nem biztos. Csak kevésbé merték felvállalni a "máglyaégetés" nem túl csábító ajánlatától félve. 

Mára sok egyesület és szervezet indult a homoszexuálisok védelmére, amit sokan elleneznek, mondván, ezzel csak elősegítjük a "kialakulását". Hát ennél nagyobb baromságot is régen hallottam már... Ez nem "kialakul". Ez VAN.  Hogy a fenébe, én is tudok ezekről a szervezetekről, és támogatom is őket, támogatom továbbá  a melegek házasságát, mégsem "alakul ki" nálam. Továbbra is heteró vagyok, és az is maradok, mert még mindig elolvadok Bruce Willis-től és Clooney-tól is, és továbbra is várom hogy bekopogjanak hozzám. ;-) Ezek a szervezetek csak azt segítik elő, hogy a fiatalok merjék felvállalni önmagukat, és ne fojtsák magukba azt, amit éreznek. A tinédzser öngyilkosságok nagy százaléka az indentitásukból adódik. Mert félnek. Félnek attól hogy mit szólnak a többiek, és a családjuk. De amondó vagyok, akinek gyereke van, annak FELTÉTEL NÉLKÜL kell szeresse és támogassa a gyerekét, és aki egy ilyen miatt elfordul a gyerekétől, és nem támogatja, az nem igazi szülő! A szülőnek a kötelessége, hogy a gyerekét akkor is támogassa és kiálljon mellette, ha bármi történik. Ha embert öl, akkor is. A bíráskodás és az elítélés a bíróság feladata lesz. A szülőnek a védelem a feladata és a gyereke feltétel nélküli szeretete. 

Végezetül, kétlem hogy lenne olyan ember a Földön, aki nem szeretné, hogy a gyereke boldog legyen, ha pedig őt a saját neméből való teszi boldoggá, akkor kik vagyunk mi hogy ítélkezzünk? 

48. Bejegyzés

Utazások

Szeretek utazni. Legyen az busz, autó vagy vonat, mindegy. Imádom ahogyan hátra dőlök, bedugom a fülest a fülembe, és beindítom a kedvenc zenémet, miközben bámulok ki a semmibe. Akár a pusztákon tátongó búzatáblákra, a vidám napraforgókra vagy az égre meredő fákra nézek. Néha még egy egy kis állatot is sikerül elkapni a szemem sarkából. A természet lágy öle. De amit igazán imádok, az éjszaka fényben úszó városok látványa. Ilyenkor sok mindenen elgondolkozik az ember. Sokszor olyanon is, amin nem kellene, de gyakran akkor jutnak eszünkbe életre szóló remekművek. Többek között ez a bejegyzés is Kiskunfélegyháza-Szeged vasútvonalon született meg bennem, miközben mazsorett fesztiválra mentem megnézni egy barátnőmet. Igaz, ennek már két hete, de sajnos csak most jutottam oda, hogy ténylegesen papírra/billentyűzetre vessem. Hogy jó lesz e, vagy tetszik e valakinek, az majd kiderül. Szóval ott tartottam, hogy elgondolkodunk az élet különböző dolgain. Mindig azt szoktam mondani, hogy az élet olyan mint egy játék. Egy stratégia játék. Építjük a magunk kis várát, csináljuk a katonáinkat, nekimegyünk a velünk szemben indított harcoknak és támadásoknak. Pontokat, érméket gyűjtünk, amiket néha elhasználunk, néha keresünk vele. Sokszor azonban képtelenek vagyunk visszaverni a támadásokat, és leverik a várunkat, megsebzik a katonáinkat. Ilyenkor végig kell gondolnunk, mi legyen a következő lépés. Adjuk fel? Vagy tovább játsszunk? Ekkor vissza kell emlékezni, miért is kezdtük el ezt a játékot. Mert tele van meglepetéssel? Mert érdekes? Izgalmas? Kihívásokkal teli? Ha jól csinálom, baromi sokat nyerhetek vele? Vagy csak unalom űzésként? Nyilván mindenki más okból. De egy biztos. Mindenkinek volt valami oka, és valami célja azzal, hogy elkezdte. Így van ez az élettel is. Azzal a különbséggel, hogy ott nem mi választhattuk meg hogy akarunk e élni, hanem megkaptuk az élettől ezt a lehetőséget. Mi döntünk, hogy élünk e ezzel a lehetőséggel, avagy sem. A nagy kérdés, hogy miért érdemes élni vele? Mert ez az egy lehetőség ezer és ezer új lehetőség tárházát nyújtja nekünk. Nem tudhatjuk mit hoz a holnap. Nem tudhatjuk mikor kapunk egy újabb támadást, ami lerombolja az addig felépített várunkat, de ami biztos, hogy mindig kapni fogunk egy új lehetőséget. Szabadon eldönthetjük, mely irányba indulunk tovább. 

A döntés a Te kezedben van. Te döntöd el mire használod fel. Ha ügyes vagy, és jól játszol, te lehetsz az, aki lerombolja a körülötted lévő építményeket, és a világ ura lehetsz, mert a kezedben a LEHETŐSÉG. Amit soha nem szabad elengedni, miért? Mert nem tudhatod mit hoz a holnap. Örömöt e vagy bánatot, pénzt vagy nincstelenséget, betegséget vagy egy új gyógymódot mellyel meggyógyulhatnak a betegek. Nem tudhatod. De meg van rá az esélyed hogy a jó lapot húzd. És ki tudja? Talán a Te életedben pont holnap jön el Az a nap, ami megváltoztat minden addigit. Ezért nem szabad soha feladni. Ezért kell minden földre kerülés után felállni, leporolni magad, és újra kezdeni az építkezést. Ne feledd, nem tudhatod mit hoz a holnap, de kezedben a döntés lehetősége, hogy jól forgasd életed lapjait!

47. Bejegyzés

Az evészavarok hátterében 2.

A 21. századra kialakult egy úgynevezett "szépségmítosz", amely megköveteli a nőktől a szépséget. De kérdem én, kinek mi számít szépnek? Ez egy tág fogalom. Mindenkinek más a szépségideálja. Van akinek az alacsonyabbak, van akinek a magasak tetszenek, hosszú vagy rövid haj, szőkék, barnák, vörösek... a sminkelt nők vagy a természetes szépségek... és ez csak töredéke annak ahány félék vagyunk a valóságban. Mindenkinek mást jelent az a szó, hogy "szép". Vagy hivatkozzunk arra, amit a média lead a címlapokra? A photosoppolt, mű képekre? És akarjunk élettelen bábokra hasonlítani? Szerintem erre semmi szükség. 

Az evészavarok esetében is, ugyanúgy mint a drogok, vagy alkohol esetén, beszélhetünk függőségről, ugyanis az evészavarok is felfoghatók szenvedélybetegségeknek. Ugyanúgy kényszeres cselekedetnek számít az étel kiadása, vagy a meg nem étele, ha elérjük a napokig tartó éhezés állapotát, és a végére már nem is érezzük az éhséget. Ez mind a saját belső kontrollunk provokálása és próbálgatása. 

Az evészavarosok, gondolok jelen esetben az anorexiára és bulimiára, olyan betegségek, melyek elutasítják a kezeléseket, hiszen a kezelés által eljutnának ahhoz a testhez és alakhoz, amitől ők szabadulni akarnak. Nem érzik magukat betegnek, ezért is utasítják el a segítség kérést. 

"A halál nem fenyegető – éppen az élő vált ki félelmet belőle. Mindentől fél, ami kerek, amorf, nőies, termékeny, ösztönös, szexuális – fél a közelségtől, a melegségtől."-/Thorwald Dethlefsen és Rüdiger Dahlke/ Nagyon tetszik ez a mondat, no nem a tartalma miatt, hanem mert kitűnően megfogalmazza egy mondatban azt, ami jellemzi a központi problémáját az anorexiának.

Az eredményességet az befolyásolja, mennyire elszánt az illető, és mennyire van mellette családi támogatás. Főleg pszichoterápiát és gyógyszeres kezelést használnak. A legfontosabb, hogy helyreállítsuk a testsúlyt. 

Legfőbb terápiák a pszichoanalízis, viselkedés és kognitív terápia, a csoportterápia és a családterápia. Ezek segítenek régi sérelmeket felhozni és azokat átbeszélni, úgymond, kibeszélni magadból, ami által leesik egy teher a válladról, segítenek a csoportterápiák a testünk elfogadásában és a testkép helyes megítélésében, családterápiával pedig elérhető, hogy a serdülő megtanuljon elszakadni a szüleitől, és fokozatosan leválni róluk. Hiszen ebben a korban jellemző egy elfojtott agresszió, illetve dac, ha nem tudnak önállósodni, és ezt tudat alatt így fejezik ki, hogy megtagadják maguktól az ételt. Ily módon a szülőket is büntetik tudattalanul. 

Szerencsére manapság egyre több kampány van annak érdekében, hogy ne a kiálló borda legyen az etalon. Remélhetőleg ezek egyre elterjedtebbek lesznek, és szépen lassan elállunk attól a nézettől, hogy a zörgő csontok a "szépség ideálok." Minden ember máshogy néz ki, mindenkiben van valami különleges, Benned is! És azt fogadjuk el, akik vagyunk, és merjünk önmagunk lenni, ne a társadalmi nyomásokra hallgatni. 

Legyél kövér vagy sovány, magas vagy alacsony, szőke vagy barna, nem számít, légy önmagad, és maradj EGÉSZSÉGES!

Felhasznált irodalom: http://www.onlinepszichologia.hu/hirek/az-ehezo-szentektol-a-modernkori-onsanyargatasig-az-eveszavarok-hattere-ii-resz

46. Bejegyzés

Az evészavarok hátterében 1.

Sokan kutatják, vajon milyen biológiai vagy pszichés okok állhatnak az evészavarok hátterében.

Érdekes adatokra leltem, miközben e téma után kutattam. Egy argentínai kutató, látogatásokat végzett olyan családoknál, ahol  megjelennek valamilyen pszichoszomatikus betegségek (az evészavarok is ebbe a körbe tartoznak.). Azt találta, hogy ezeknél a családoknál jellemző a(z):

• összemosódottság,
• ridegség, szigor
• túlvédés
• konfliktus kezelés hibája

Magyar kutatók is végeztek ezzel kapcsolatban kutatásokat, családlátogatások alkalmával a következőket találták azoknál a családoknál, ahol előfordulnak ilyen betegségek:

• túlfegyelmező szülők
• szándékosan kivett falak, vagy nyitott ajtónál alvó gyerek, hogy ilyenkor is figyelni tudják
• a tér aránytalan kihasználása testvérek között (pl az anorexiásnak, az adott tér 1/4 része jut)
• apa hiánya

Nagyban befolyásolja a dolgot az, hogy milyen a családi minta. Ha egy családban a szülők túlsúlyosak, a gyermek 80%-ban lesz túlsúlyos, és ugyanez vonatkozik a soványságra is. Fontos szerepe van a korai anya-gyermek kapcsolatnak, a szeretetnek illetve annak megvonásának. Sok esetben előfordul, hogy ezzel próbálják büntetni a gyereket, hogy megfenyegetik, ha rossz lesz, nem szeretik őt. Ezt felejtsük el! Ilyet nem lehet mondani egy gyereknek, mert ő komolyan veszi, és elhiszi magáról, hogy ő egy olyan értéktelen személy, akit képesek lennének a szülei nem szeretni, csak azért mert nem eszi meg azt a főzeléket. És aztán csodálkozunk ha fenyegetve érzi magát evések alkalmával és szorong. Így kondicionálással azt tanulja meg, hogy neki KÖTELEZŐ enni, mert különben nem fogják őt szeretni. És most őszintén, ki az aki szereti a kötelező dolgokat? Senki. A kötelező olvasmányokat is azért nem olvassuk el soha, mert kötelező. Mihelyt vége lett a sulinak, olyan lelkesen olvastam az akkor unalmasnak tűnő könyveket, hogy csak na. 

Ezen kívül fontos befolyásoló tényező a MÉDIA. Minden kis fiatal lány és fiú a tévében látott ideálára akar hasonlítani. Amerikában a 10 évesek 80%-a (!!!) fogyókúrázik, hogy elérje kedvence alakját. Nem kell. Mindenki egyéniség. Mindenki úgy szép ahogy, és senki nem akarja hogy rá hasonlítsanak. Vegyük például Demi Lovatot, elvárták tőle, hogy példaképpé váljon, holott ő ez ellen volt, ugyanis nem értette miért is akarna valaki rá hasonlítani, de mivel ez volt az elvárás felé, így kénytelen volt megtenni, amit mondtak neki, hogy "tökéletes példakép" legyen. Ennek az lett a hátulütője, hogy nem sokkal később a bűntudat és a túlzott elvárások hatására rehabilitációs központba került. "Tele voltam bűntudattal és szégyennel. És ezt elkezdtem önmagamon levezetni." "Nem is akartam meggyógyulni, mert úgy éreztem, nekem ilyennek kell lennem."

És akkor még nem is beszéltünk a gyerekkori híres játékról, Barbie-ról, aki a valóságban 220 cm magas lenne, 102 cm-es mellbőséggel, 56 cm-es derékbőséggel, 16 cm hosszú nyakkal, ami mellesleg megjegyezve, nem tartaná meg a fejét, szóval nem lenne életképes a valóságban. Mégis, egy csomó kislány rá akar hasonlítani. Mondjuk, nekem is voltak Barbiejaim, órákat tudtam játszani velük, valahogy mégsem fordult meg a fejemben soha hogy olyan legyek, mint ők. Nem akartam olyan sovány lenni, vagy úgy kinézni. Szóval ez nem biztos, hogy csupán a játéknak a hibája. Szerintem nagy hatása van, sőt, a legnagyobb hatása a szülői háttérnek van. Hogy milyen a családi légkör. Hogy vannak e együtt evések, és együtt főzések. Hogy mennyire van szigorítva az egyes ételek megevése vagy meg nem evése. Hogy jutalmazzák e a szülők a gyereket az evés valamilyen formájában. 

Na de azt a témát most egyenlőre itt le is zárom, mert túl sokat beszélek, és így is hosszúra nyúlt, nem akarom elvenni a kedves olvasóim kedvét a kisregényeimmel, szóval, majd egy következő bejegyzésben még folytatom ennek a témának a boncolgatását, és a terápiáját is. 

Addig is, a lényeg, "saját testeddel kapcsolatos elvárásaid ne legyenek irreálisak, és a testsúlyod ne legyen önértékelésed első számú meghatározója", ne azt nézzük mi van a tévében vagy a magazinok címlapján, hiszen az mind csak hamisítvány, photoshop az egész. Légy önmagad, és fogadd el azt, aki vagy!

45. Bejegyzés

Röviden, tömören...

Az életben mindenkinek vannak problémái. Persze mindenki a sajátját tartja a legnagyobbnak, és legsúlyosabbnak. Nem vesszük észre a körülöttünk lévőket, mert el vagyunk merülve a saját problémánkban. Közben szépen lassan elhullanak, eltávolodnak körülünk az emberek. Mert mindenki be van zárkózva a maga kis világába. És el vagyunk foglalva magunkkal. A végére azt vesszük észre, hogy nem marad más mellettünk, csak a szüleink. Hiszen ők azok, akik mindig mellettünk lesznek. Akiknek soha nem lesz fontosabb a saját problémájuk, akik feltétel nélkül szeretnek bennünket, és aki akármekkora hülyeséget is csinálsz, ki fog állni melletted, és meg fog védeni a  bajban, még ha ezt sokszor nem is érzed így, a nagy veszekedések és nézeteltérések kereszttüzében. Persze, én elhiszem hogy vannak nehéz esetek, amikor nem könnyű eset a szülő, és nehéz megnyílni neki. Vannak olyanok tudom, akik előtt nem lehet beszélni semmiről, minden tabu témának számít, és úgy tűnik, semmit nem engednek meg. Ilyenkor haragudtok rájuk, és azt hiszitek, nektek van a legrosszabb szüleitek. De mondok én valamit, ezzel a csekély 22 éves tapasztalatommal. Nem a szülői szigor nagysága határozza meg azt, hogy valaki jó szülő e, avagy sem. Hiszen ha tényleg bajban leszel egyszer, ha eltévedsz a nagyvárosban, ha kórházba kerülsz, vagy csak simán influenzásan nyomod az ágyat otthon, ki az akinek a közelségére vágysz, és legelőször felhívod? Szerintem senki nem a legjobb haverját fogja megkérni, hogy hozzon neki egy bögre forró mézes teát, vagy készítsen neki egy meleg tyúkhúslevest, mert attól jobban leszel majd. Ha levágatod a hajad, vagy ha piercinget vagy tetoválást csináltatsz, ha elkezdesz más stílusban öltözködni, vagy ordít a szobádban a zene, biztosan lesznek konfliktusaid vele. De ha majd ott állsz a bajban, és nincs aki segítsen, abban az egyben biztos lehetsz, hogy rájuk mindig minden körülmények között számíthatsz. Senki a világon nem érez irántad olyan önzetlen szeretetet, hogy ezt megtegye neked, legyen bármilyen más baja a szülődnek is. 

Ezeket a pillanatokat sokszor nem vesszük észre, feledésbe merülnek, mert ezek olyan "természetes dolgok". Igen, végül is azok, de nem szabad megfeledkeznünk róla, és néha hálát mutatni érte. Egy csepp figyelmességgel, amikor segítünk anyunak elmosogatni, vagy megterítünk, hogy mire apu hazajön fáradtan a munkából csak odaül az asztalhoz és kapja a meleg vacsorát. Ezek apróságok, mégis nekik sokat jelenthetnek. És persze arról se feledkezzünk meg, hogy ezek akkor fognak érni valamit, ha szó nélkül, önszántadból csinálod meg. 

Három nap múlva Anyák napja. Ugye Te sem felejtetted el? ;)

És még valami, soha ne feledjétek: a család mindenek felett!