Költözés :)

Kedves Olvasóm!

Ezúton értesítelek Benneteket, hogy oldalam ezentúl a Nők Lapja weboldalán lesz elérhető. Szerencsére sikerült a teljes tartalmat átköltöztetnem, így korábbi bejegyzéseket is vissza tudjátok olvasni ott. Köszönöm a megértést, és a támogatást, amit a publicisztikáim olvasásával okoztok nekem. Remélem, ezentúl is megmarad ez a színvonal. 

Az új cím: 

Luca Mami Tanácsai

Csók, puszi, A Mami

Nem vártam, nem kértem, de felnőttem

56. Bejegyzés

"Teltek, múltak az évek, s rájöttem, nem vártam, nem kértem de felnőttem"- hangzik Pál Dénes, a Széltől is óvsz című dalában. Nagyon szépen hangzik, imádom a dalt, de nem teljesen értek vele egyet. Igaz ugyan, hogy nem kértem, de vártam. És minden kisgyerek várja. Várjuk a "majd ha egyszer én is nagy leszek" időszakot, amikor mi is magassarkúban járhatunk, mint anyukánk, mikor szabadon festhetjük a hajunkat és sminkelhetünk, mikor a játék autókat felváltja az igazi autó vezetés. Minden gyerek várja ezeket a nagy pillanatokat. Csak később kapjuk meg a fekete levest, mikor közeledünk, és rájövünk, hogy a felnőttség nem ezekről a dolgokról szól amiket gyerekként láttunk... Nem csak a sminkelésről és az autó vezetésről, hanem arról, amiből kifizettük a festéket és a jogosítványt. Mondjuk ki kerek perec, a pénzről. A pénz irányít bennünket, és ez magával vonzza ennek megszerzésére és birtoklására való vágyat, mely olyan erős, hogy képesek vagyunk ölni érte. (már aki...) Sajnos az élet nem tündérmese. Legalább is nem mindenkinek. A legnagyobb baj szerintem, hogy a következő generáció már ebben nő fel. Ezt látják otthon, nem játszanak velük a szülők, mert dolgoznak, hogy legyen pénzük, hogy tudják őket menő suliba járatni, hetente új ruhába öltöztetni, zongora órákra járatni, azért, hogy ne gúnyolják ki a többiek és hogy beilleszkedjen. Nem szörnyű ez egy kicsit? Valaki akkor tud beilleszkedni a társai közé, ha megvan neki a legújabb, legmodernebb playstation-je, és nem arról alkotunk véleményt aki valójában. Néha arra gondolok, mi lenne ha nem lenne pénz. Maradtunk volna a cserekereskedelemnél vagy nem is tudom. Hiszen elképesztő, hogy egy kis papírdarab mennyire felforgatja a világunkat és irányít bennünket. Szinte azt lehet mondani hipnotizál bennünket és mi emberek behódolunk neki és mint a zombik, vakon megyünk utána. Ettől a hipnotikus állapottól pedig megváltoznak az emberek, kifordulnak önmagukból, már nincs többé empátia vagy tolerancia, önzővé válunk és nem törődünk másokkal. Félelmetes világban élünk, ahol háborúznak az emberek, pénzért ölnek, nőket erőszakolnak meg, kifosztják a nincsteleneket. Egy olyan világ, ahol az emberek több, mint 80%-a nem boldog akkor sem, ha megkapja a fizetését, mert tudja, hogy kifizeti a számláit (jó esetben), és esetleg megveszi a napi kenyér adagját és nincs több. Sakkozni kell, mit merjünk megvenni és mit ne. Vajon megengedhetem magamnak, hogy vegyek egy cipőt, hogy ne legyek felfázva egész télen, megkockáztatva ezzel egy olyan összenövést, ami miatt meddővé válhatok? És akkor most még nagyot mondtam, sokszor azon kell elgondolkodnunk az üzletek polcai előtt, hogy meg merjünk venni két pohár joghurtot, vagy ne vigyük túlzásba, és vegyünk csak egyet. Pont ezek a dolgok azok, amiért van bennem egy másik én, aki foggal körömmel húz vissza, és nem enged felnőni. Mert egyszerűen nem akarok ezekkel a dolgokkal megbirkózni. Ez a kis énem itt bújkál bennem, a részemet képezi, és sokaknak ez nem tetszik, mert azt mondják "nem nőtt be a fejem lágya", de nem érdekel. Ez bennem fog maradni járókeretes-protézises öregasszony koromig, hiszen ez vagyok én. A mindig pozitív, sz@rból is várat formázó lány, aki nem hajlandó elfogadni és tudomást venni a világ sötét oldaláról, nem leszek hipnotizált zombi.

Hogy a bejegyzés kezdetén lévő idézetet folytassam, befejezésként is ugyanabból a dalból, mintha csak a szívemből szólna Pál Dénes: "Bárcsak egyszer ó egy pillanatra újra gyermek lehetnék, bátran játszanék a tűzzel azt remélve, hogy semmi baj nem ér." 

Pillanatok...

55. Bejegyzés

Tegnap néztem egy filmet, mely egy leukémiás kislányról szólt. 17 évesen feladta a kezeléseket, és ki akarta élvezni a hátralevő idejét. Nem tudom, igaz történeten alapszik e a film, vagy sem, de nagyon hatásos volt. És most nem azért vagyok itt, hogy film kritikát írjak, de meg kell hagyni, Dakota Fanning fantasztikusan alakítja a főszerepet. Amiért tisztelem a főszereplőt, az az, hogy mivel tudta, hogy meg fog halni, inkább megtagadta a kezeléseket, csak hogy a maradék idejét ne a kórházban a hányós-tál fölött töltse, hanem írt egy listát, melyen olyan dolgok szerepeltek, amiket még meg akar csinálni. Bakancs listának szokta hívni a köznyelv. A film végén, mikor már közeleg a vég, lepereg egy időkép, és a következő monológ hangzik el alatta: "Pillanatok... az életünk pillanatok sorozata. Mindegyik a vég felé sodor... Engedd hát el!" És ez volt az a pillanat, ami nagyon megfogott, ami a szívemig hatolt. Hiszen milyen igaz, az életünk apró töredékei azok amik előre visznek, amikbe tudunk kapaszkodni a nehéz időkben. Legyen az egy várva várt hétvége, amikor meglepetést szervezünk annak akit a világon a legjobban szeretünk, legyen ez egy vásárlás a barátnőkkel, vagy egy meghitt randevú. Ezek, és még sok más olyan pillanat van az életünkben, melyek biztosítanak bennünket arról, hogy érdemes kitartani. Hogy kisded kíváncsisággal és izgatottsággal várjuk a holnapot, és rájöjjünk, érdemes élni. Hisz soha nem tudhatjuk mit hoz a másnap. Örömöt, vagy könnyeket, esetleg csalódást, amiért nem kerültünk be egy legjobb blogokat kereső versenybe, melybe ha bekerültem volna, újságokban is megjelenhettek volna az írásaim. Nem tagadom, rosszul esett, hogy nem választottak be, jó lett volna, ha nagyobb közönséghez eljutnának az írásaim. De nem adom fel, legközelebb újra megpróbálom, akkor sikerülnie kell. 

A másik dolog, ami miatt megérintett, az a tavasszal bekövetkező történések voltak az életemben. Végig futott az agyamon, hogy mi lett volna ha... ha akkor nem negatív eredményt kapok, hanem találnak a levett mintában rákos sejteket. Akkor mostanra nekem is elhullott volna a maradék hajam a kezelésektől? Vajon félnék a haláltól, vagy annak közelségétől és a lehetőségétől? Mivel egy életvidám ember vagyok, aki abban is meglátja a szépet, ha egy pók szőtt egy szép hálót magának a sarokba "otthonaként", nyilván igen, baromira félnék. És mi van ha többé nem láthatnám a szeretteim arcát, akiknek valamilyen formában boldogságot okozok? Belegondolni is rossz ezekbe a dolgokba, de sajnos, mint írtam, nem tudhatjuk mit hoz a holnap. Egyszer már közel voltam hozzá, van esélyem újra a közelébe kerülni. Épp ezért, az idézet másik felével nem értek egyet, mert nem kell elengedni, az emlékeket, a pillanatokat ki kell élveznünk és ki kell őket használnunk mindaddig, amíg képesek vagyunk rá, és amíg megtehetjük. Mert soha nem tudhatjuk, mit hoz a másnap...

Ellie Guilding: I know you care
(a szóban forgó filmből készült jelenetekből van a klip, és ez a betétdal)

Egy éves lettem...

Ma egy éve hoztam létre az én kis blogocskámat, melyet kezdetekben igyekeztem naponta frissíteni, majd a későbbiekben ez sajnos csökkent, de azt a keveset annál nagyobb lelkesedéssel írtam Nektek, kedves látogatóim. Remélem van értelme tovább csinálni, és mindenki talál magának megfelelő és szükséges cikket, mellyel tudtam egy kicsit is segíteni az elmúlt egy évben. 

Nagyon szépen köszönöm a támogatóimnak, és Nektek, kedves olvasóim, hiszen nélkületek nem lenne értelme az egésznek! 

Én nagyon remélem, hogy a továbbiakban is ilyen szép látogatottságot fogok elérni, és hogy hasznos lehetek a számotokra.

Ölel-csókol Benneteket, 

Luca Mami <3

Az elhízásról

54. Bejegyzés

Úgy gondoltam, az evészavaroknak egyik részét már kellően kibeszéltük, most beszéljünk kicsit egy másik problémás evészavarról, az elhízásról. 

Magyarországon, és a fejlett országokban egyre több az elhízott fiatal. Ennek több oka is lehet:

• Genetikai ok (a családban, ha valaki elhízott, nagyobb eséllyel lesznek az utódoknak is súlyproblémái)
• Környezeti tényezők (ez alatt értem azt, mikor a suliban a szünetben bedobunk egy Snickers-et vagy egy zacskó chipszet az iskolai büféből, majd este, fáradtan, kiéhezve az egész napos tápanyag hiányos ételektől, jól bekajálunk a tévé előtt. Sajnos, olyan világban élünk, ahol kevés munkahelyen tehetik meg azt a dolgozók, hogy nyugodtan megebédeljenek, így ők is, jó esetben reggeliznek a munkaidő előtt, ha el nem felejtődik, vagy ha belefér a reggeli készülődés közepette, az után pedig csak este jutnak legközelebb táplálékhoz. Ezek a dolgok nem tesznek jót egészségünknek.)
• Pszichés tényezők is közre játszanak az elhízásban (mint ahogyan a kóros soványságban is), mint például stresszes helyzetben mikor előkerülnek az eldugott csokoládék. 

Mint ahogyan azt már nagy vonalakban írtam, sokban függ a környezetünktől az egészséges táplálkozásunk. És itt nem csak az időbeosztást kell érteni, hanem azt a sajnálatos tényezőt, miszerint az egészséges ételek drágábbak az egészségtelen vackoknál. Ezen mi, "kisemberek", nem tudunk változtatni, de oda tudunk figyelni néhány dologra, mellyel megelőzhető az elhízás. Ilyen például az, ha reggelidet otthonról hozod, vagy már otthon elfogyasztod, mely ne csak egy bögre kakaó legyen; tízóraira nem csokit vagy chipszet eszel, hanem egy almát, körtét, vagy más gyümölcsöt vagy nyers zöldséget, például sárgarépa csíkokat, akár valamilyen tejterméket, pl. joghurtot, túrórudit; ebédere pedig normális főtt ételt eszel, a menzán a suliban, vagy akár otthon amit anyuci vagy nagymama elkészít fáradtságos munka árán, hogy neked legyen mit enni. És ilyenkor nem kell fujjolni a spenótra, mert zöld, hanem meg kell tisztelni azzal a szakácsot, ha már belefektette az idejét és a türelmét az elkészítésébe, akkor legalább pár falatot eszel belőle. A szakirodalmak azt javasolják, hogy este 6 óra után már ne együnk semmit, én amondó vagyok, ha ezt este 7-ig kitoljuk, még semmi problémánk nem lesz, viszont az este 7 után nekilátott tepertős, szalonnás, hagymás stb. lakomákról szokjunk le. 

A csokoládé (illetve az édesség, édes üdítő italok) szokott még problémát jelenteni. Ezekkel kapcsolatban annyi, hogy napközben 1-2 kocka, vagy egy kis csoki elfogyasztása senkinek sem árt, az édes, főleg szénsavas italokat én személy szerint nem ajánlom, maximum ebéd után egy két pohárral.

Mindezek mellett, persze nem elég, ha betartjuk az egészséges étkezés szabályait, a legfontosabb dolog, ami a zsírpárnák legnagyobb ellensége, az a TESTMOZGÁS! Naponta legalább 20-30 perc intenzív testmozgásra van szüksége szervezetünknek az egészsége fenntartásához. Aki fogyni szeretne, annak arányosan ennél több is lehet. A fél óra mozgás lehet akár egy esti séta, vagy egy kora reggeli futás még suli előtt, bár kevés olyan fiatalt ismerek, aki képes lenne egy kör futás miatt egy órával hamarabb felkelni suli előtt. Igazából mindegy, hogy milyen sportot űzöl, csak lehetőleg testmozgás jellegű legyen, és ne egy számítógép előtt ülő játék. Ha csak az esti tévéprogramból kihagyod a Barátok Közt vagy a Jóban Rosszban tehetséges gárdáját, és helyette tornázol valamit, vagy futsz egy kört, máris tettél valamit egészséged érdekében. Ha pedig fogyni szeretnél, akkor tessék, ne a computer előtt ülve itasd az egereket, hogy milyen rosszul érzed magad a bőrödben, kelj fel, és hajrá! 

Úgy gondolom, ezek olyan apróságok az életben, melyekre ha csak egy kicsit is odafigyelünk, tettünk valamit egészségünk érdekében, hiszen az egészségünk az egyetlen olyan kincsünk az életben, melyet nem tudnak tőlünk elvenni.

Hosszú hétvége

53. Bejegyzés

Egy kivételes hosszú hétvégét töltöttem el odahaza, a családommal. Egyrészt már nagyon hiányoztak, hiszen kis család vagyunk, csak három tagú, de aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. ;-) 21, lassan 22 éve élek kicsiny családunkban. Régebben mindenki kérdezgetett, hogy nem furcsa, hogy nincs testvérem, meg, hogy ilyen kicsi a család? Akkoriban hiányzott, nagyon is. De mára valahogy ez elmúlt. Megszoktam, és így szeretem. Másoknak megadatott az, hogy legyen testvérük, akivel/kel, együtt játszhatnak, akivel veszekedhetnek, vagy akit be lehet köpni anyunak, hogy kisördög-énünk kiélvezze a pillanatokat, mikor a másik bűnhődik. Ezek nálam kimaradtak, de valahogy így sokéves távlatból, nem hiányzik. 

Szóval ott tartottam, hogy sok idő után (3 hét után), ismét hazalátogattam a hétvégén. Mivel a pénteki napom is szabad lett, (egyetlen jó dolog az amúgy borzalmas órarendemben), így már csütörtökön délután hazamehettem. Mondjuk azt meg kell jegyezzem, egy rohanás volt a hazautam az idővel, ugyanis 15:30-kor végeztem, és 15:40-kor indul(na) a buszom (ha menetrend szerint menne). És ugyebár persze, hogy a buszállomás a város másik végén van. De igazából csak a városiról való leszállástól rohantam egy fél utcahosszat, és már ott is voltam, és még várhattam is, mert annyian tolongtak az egyetlen Szeged-Újvidék járat előtt. Mert hát a marháknak minek indítsanak napjában esetleg két járatot is, elég nekik ez az egy is, azon meg tolongjanak meg lihegjenek egymás nyakába. Esküszöm egy teheneket szállító tehergépkocsin kényelmesebben utaznak a négylábúak, mint mi, a "klimatizált" buszon, amin nem lehet ablakot nyitni, a klímát meg vagy elfelejtették bekapcsolni, vagy épp tönkrement. A szag élmény is hasonló a két járművön.  Főleg miután megérkezek kicsiny falumba. Nem is kell felnézzek a könyvolvasásból, szag alapján megállapítom mikor érünk Kishegyesre. Az a tömör, párját ritkító, szemeket könnybe lábasztó csirke hulladék szag, hát mit is mondjak, felbecsülhetetlen! Főleg nyáron volt jó, mikor a kellemesnek koránt sem mondható illattól, elképzelhetetlen az esti szellőztetés. De hát ez a csodás kicsiny falum bukéja, ezért kellene sokak szerint szeretnem hazajárni. Na de mindegy is. 

A lényeg, amiért ma elkezdtem írni, (és csak azért nem tegnap, mert Viola, a laptopom, betegeskedett, és egy kis apa féle technikai gyógykezelésen volt), az egy péntek délutáni esemény volt, amiért, ha a szag élményért nem is, de ezért biztosan érdemes volt hazamennem. Egy kedves olvasómmal találkoztam, aki olyan mérhetetlen alázattal és szívből jövő kéréssel fordult hozzám, mely így szólt: "Luca írj, kérlek szépen írj, és soha ne hagyd abba!". Amikor az ember elkezd valamit az életben, legyen az akár egy hobbi, mint ahogyan az én írásom is kezdődött, nem igazán gondol bele, hogy azzal másoknak milyen jót tesz, vagy hogy azt mások mennyire szeretik. Persze, a szüleim mindig elmondják milyen jó, és mennyire szeretik olvasni, de mikor egy szinte "idegentől", hogy így mondjam, ezeket a számomra megtisztelő szavakat kapom vissza, azok nagyot tudnak dobni az ember önbecsülésén. És a hitén, hogy ezért érdemes élni, és küzdeni, és csinálni ezt. Még ha nem is túl sokan olvassák, ha csak egy embernek jót teszek ezzel, már megérte.

Nekem 21 évembe telt mire rájöttem, hogy mi az, amiben kicsit talán jó vagyok. Úgy tűnik, ez az írás lett. Ezért csak azt tudom mondani, sosincs késő, mindig vannak remények és csodák, és bármikor megtalálhatjuk életünkben azt a bizonyos dolgot, amiért érdemes élnünk, és küzdenünk. 

Becsengettek

52. Bejegyzés

Egy hete ugyan, de elkezdődött az iskola. Egy új év köszöntött mindenkire. Vannak akik csak most kezdik a tanulással járó, nehéz és olykor félelmetesnek tűnő útjukat, mások már régi motorosok, akik jó pár éve benne vannak a jó öreg tanulás-mókuskerekében. És van az a csoport, akinek utoljára csöngettek be. Akiknek az utolsó olyan évük kezdődött, amikor paráznak a szeptember elsejétől. Ezek közül néhányan maradnak az iskola padokban, és ott folytatják tanulmányaikat, másoknak viszont itt véget ért egy óriási fejezet. Elkezdődik a nagybetűs élet számukra. Munka keresés, állásinterjúk, létfenntartás, félelem az előttünk álló nehézségektől, hogy mit hoz a holnap. Lesz munkám egyáltalán? A sok unalmasnak tűnő előadás mellett, amikor azt kívántuk, bárcsak vége lenne, most de szeretnénk, ha soha ne érne véget. Ha még sokáig tudhatnánk magunkat az iskola védelmező és biztos falai között. A jól ismert tanárokkal, akik olykor anyáskodtak felettünk, az ott megszerzett barátokkal, a kialakult kapcsolatokkal együtt. 

Elkezdtem az egyetemen az utolsó évemet. Eddig a pillanatig alig vártam, hogy vége legyen. Hogy "élhessek". Hogy családot alapítsak. Most, hogy itt vagyok a kapuban, sőt, a mai nap beléptem azon a kapun az első nappal, már nem kívánom ezeket. Rossz lesz itt hagyni a szép épületet, a tiszta termeket, a jókedvű tanárokat és gyakorlatokat, a mindig naprakész pletykákat tudó büfés nénit, aki négy évig biztosította számomra, hogy a napi koffein szintem rendben legyen. Szerintem még az is hiányozni fog, hogy veszekedjünk a TO-n, a "naprakész" és segítőkész információik miatt.  Hiányozni fognak az előadásokon való szudokuzások és a levelezések, a jól megérdemelt mozi, egy-egy jól sikerült vizsga után, hogy +18-as könyvet olvassunk gazdaságtan órán a hátsó sorban, majd a tanár megjegyezze mindenki előtt, hogy 'tudja ám, miről szól a Szürke 50 Árnyalata, majd ha végeztem adjam már kölcsön neki', hogy pizzát süssek azoknak, akiket szeretek, és akik segítenek vizsga előtt egy nappal belém verni a szociális jogi ismereteket. Hiányozni fognak az örök legendák, mint az, hogy a kezeim alatt minden évben összeesik valaki a kutatók éjszákáján, a nagy taknyolások a lépcsőről, a műcickóval való szórakozás, a tanuló baba felöltöztetése 'Ray Ban' napszemcsibe és azzal való pózolás.

Én az vagyok, aki. Egy szegény, leromlott faluból jöttem, a Vajdaságból, és féltem, hogy lenéznek majd érte. E helyett befogadtak, megszerettek, és barátokra leltem, akik ugyan néha szívják a vérem, de ezt már csak így szoktuk meg, hiányozna, ha nem tennék. És fog is hiányozni, jövőre. Hiányozni fognak a "szőke" beszólásaimért kapott szekálások, mert így szeretem őket. És mert tudom, hogy nem bántani akarnak vele, és ha szükségem van valamire, ők mellettem állnak, még akkor is, ha olykor valami oltári hülyeséget csinálok. 

És hiányozni fog az egész évfolyam, hogy sok embert megismerhettem, akik mindig barátsággal és kedvességgel fordultak felém, akiktől a folyosón mindig kapok egy mosolyt, ami mint tudjuk, szebbé teszi a szürke hétköznapokat. 

Egy hatalmas KÖSZÖNÖM-el tartozok az iskola felé, és az ott megismert emberek felé, hiszen egy olyan közösségbe kerültem az egyetemi felvételim után, ahol elfogadó, toleráns, empatikus emberek voltak és vannak. Akik nem ítélnek el azért, amiért máshogy ejtem a szavakat, a tájszólásomért, vagy mert a „tollat” „örökírónak”, a „tustálcát” „tuskádnak”, a „hűtőt” „frizsidernek” mondom. Olyan emberek közé, akik azért szeretnek, aki vagyok. A személyiségemért, a humoromért, a jó beszélőkémért, és a megértő hallgatásomért.

Úszkálunk, ütött az óra...

51. Bejegyzés

Napsütés, forróság végre itt a nyár, az igazi nyár, amit én nyárnak nevezek. Imádom a hőséget, amikor a teraszra kiütök egy tojást és már kész is a reggeli tükörtojás. És mi jó még a kánikulába? A pontosság! Minden reggel pontban 8:45-kor kezd el betűzni az ablakomon a nap, így megspórolom az ébresztőóra beállítását és csipogását, hiszen bio ébresztőórám pontosságához nincs fogható. Azon kívül az érzés, mikor kipattan a szemed arra az érzésre hogy beraktak egy nagy sütőbe, majd ezzel a lendülettel kisüti a szemed a nap, felbecsülhetetlen. Még a reggeli kávéról is le lehet szokni, hiszen egy ilyen ébresztőre, ahol telibe világítanak a szemedbe, ki ne ébredne fel? 

Mi jó még a forróságban? Hát vízparton lakni! Szerencsémre nálam ez is pipa, tehát a reggeli 8:45-ös ébresztő után már kezdhetek is gondolkodni, ma milyen dumával vegyem rá a barátnőmet, hogy kimozduljon otthonról velem egyetemben, és lemenjünk úszkálni kicsit a "tóra". (Ami igazából folyó, nevezetesen a Tisza.) Sajnos ez egy elég nehéz feladat. Nem elég az én csekély rábeszélő tehetségem, emellett az ő akarata és makacssága olyan erővel bír, hogy le a kalappal az előtt akinek sikerül őt kimozdítania a komfort zónájából, és rábeszélni valamire, amit ő nem akar. Tapsot kérek, egyszer az életben már sikerült ezt elérnem. :) És milyen jó is volt! Napozni a vízparton miközben a pár méterrel mellettünk ejtőző fiúkákkal szemezel, és már nem tudod egyértelműbben kifejezni hogy szabad a pálya, nyugodtan jöhetnek ismerkedni, de ők csak szemeznek tovább, és egy-egy elkapott pillanatban meglesik a vízből kiemelkedő hátsó felünket. 

És mi jó még a nyárban? Sok minden, többek között az, hogy nincs iskola, igaz? Ilyenkor minden jó, minden olyan pozitív és vidám. Még az sem zavar, hogy a szomszéd kutyusával, Lalával a szokásos esti háztömb körüli futás alkalmával olyan szépen beleugrottam fél lábbal egy gödörbe, hogy kibicsaklott a bokám amire még mindig nem tudok ráállni, a gödör szélén lévő beton pedig úgy levitte a bőrt is, hogy azóta se száradt be a seb, de most valahogy az ez által okozott seb sem okoz fájdalmat és gondot. Azóta is, még így Dumbó lábbal, bicebócán is megyek esténként a ház elé, Lalához és a többiekhez, kibeszélni az aznapi hőséget, vagy épp egy feltörő szökőkútra vigyázni, (ami igazából csőtörés volt, de mennyivel izgisebbnek hangzik az, hogy feltaláltunk egy új forrást, nem? ;) ), vagy kibeszélni a villanykarót támasztó munkásokat, akik pár méterre tőlünk próbálják felmérni a terepet és a csőtörés okát, persze "nagy" szakértelemmel. 

Ezek az élet apró örömei, melyek vidámabbá teszik az unalmas és forró hétköznapokat. Kellenek az ilyenek, hogy kirángassanak bennünket a szürkeségből és elfeledtessék velünk a gondokat. Mindenkinek azt tudom ajánlani, a forróság ellenére is, csináljanak valamilyen közös programokat a barátokkal, hiszen ezek azok a pillanatok az életben, amiket soha senki nem fog tudni elvenni tőlünk.

U.i: A forróságra való tekintettel mindenki ügyeljen arra hogy délelőtt 11 és délután 3 között ne menjen a napra, valamint fontos a megfelelő folyadékbevitel, napi 2-3 liter víz!!!

A kihaló félben lévő ember típus

50. Bejegyzés

Az élet egy kihívásokkal teli útvesztő. Mindenkinek megvan a kijelölt útja, amit valahol előírtak neki. Persze ez kicsit furán hangzik, és sokan megkérdőjeleznek ebben az elvben, fel is merült egy olyan ellenvetés, hogy mi van, ha te mást szeretnél, mint ami meg van írva, ezért kicsit kifejteném. Abban hiszek, hogy azért teszünk vagy akarunk dolgokat, mert az úgy van megírva, nem pedig fordítva. Nem véletlenül vannak szétosztva köztünk azok a bizonyos "utak". Mindennek megvan a "miértje" és az "azértje". Hasonlóképpen a karmához. Ha rosszat teszel, veled is rossz dolog fog történni, és fordítva. Valószínűleg lesz olyan köztetek, aki úgy érzi, hogy márpedig ő eddig mindig jó volt mindenkivel, de csak a rosszat kapja vissza egy ideje, annak is megvan a miértje, nem véletlen, és hamarosan meg is fogod rá kapni a választ. 

Az ember egy olyan lény, aki hajlamos arra, hogy eltérjen attól, amit előírnak neki, és gyakran letérünk az útról. Ezzel nincs is semmi baj, feltéve ha tudjuk, mikor és milyen módon kell visszajutnunk a helyes vágányra. Gyakran megszegjük a szabályokat, és ígéreteket teszünk semmissé. Ilyenek vagyunk mi, emberek. Ritka számba vehetjük azokat, akik úgy segítenek a másikon, hogy nem várnak el érte semmit, vagy legalább is nem hányják fel a másiknak nap mint nap a nyújtott segítséget. Az ilyen embereket meg kell becsülnünk, mert sajnos kihaló félben van ez a példány a társadalomban. Manapság nem várhatunk "csak úgy" szívességből segítséget a másiktól. Inkább elfordulnak az emberek, "amit nem látok, nem az én felelősségem" elven működnek. Kialakult az önzőség. A birtoklás mánia felemészti az emberi kapcsolatokat. A hatalom elérése és a saját életünk kiépítése és minél nagyobb szintre emelése, még ha ezzel le is igázzuk a kisembereket, mindenek felett álló dolog. Nem számít az, hogy egy apróság, ami neki épp semmibe sem került, a másiknak a világot jelentheti, akkor sem teszi meg a másikért az ember. Ma eljutottunk egy olyan szintre, hogy mindennek ára van. Ha nem pénzben, akkor másban. Megaláztatásban, lenézésben, szánalomban vagy bármi másban, amivel még jobban bele tudunk rúgni a másikba, akinek nem elég a tudat lealacsonyító volta, miszerint segítséget kért a másiktól, még az előbb felsoroltakat is megkapja. 

Maradjunk egy kicsit meg embernek. Legalább abban segítsük a felebarátunkat, amivel te nem szenvedsz, ami neked nem jelent nehézséget, amit "csak úgy" megcsinálsz, szívességből, mert szereted, vagy tiszteled azt a valakit, vagy csak szimplán, mert neked nem került semmibe. 

Figyeljünk oda kicsit jobban egymásra, mert embernek születtünk, nem pedig megalomániás, önző, törtető teremtményeknek.

Vanília helyett csokoládé...

49. Bejegyzés

Kedves olvasóim! Először is elnézést szeretnék kérni, hogy az utóbbi időben elhanyagoltam a lapot, de az egyetem, vizsgaidőszak, és egy új projekt lefoglalja minden időm. Most akadt pár szabad percem, így úgy gondoltam nekidurálom magam, és megírok egy régóta tervezett bejegyzést, amit miután megírtam, akkor jöttem rá, hogy már korábban írtam erről a témáról, de mivel szerintem egész jól sikeredett, és nem szeretnék 2-3 órás munkámat csak úgy a kukába dobni, így közzéteszem, hiszen úgyis egy kevésbé elterjedt témáról írtam, amiről félnek beszélni az emberek a köztudatban, és még mindig tabuként kezelik, ez a homoszexualitás kérdése.

Nem olyan régóta merik felvállalni szexuális identitásukat az emberek. Igazából, még most is vannak több százezren akik nem merik felvállalni mit éreznek, csak csupán azért, mert "mit szól a szomszéd", vagy mert kigúnyolják  a kortársai, vagy a "szülei kitagadják". Amiket meg is értek, hiszen a világ még mindig tele van begyöpesedett, karót nyelt emberekkel, akik nem képesek elfogadni azt, hogy változik a világ, változunk mi is, változnak a szokások, az elvárások és az emberek gondolkodása is változik. Pár évtizeddel ezelőtt tilos volt a szexualitásról még csak beszélni is. Boszorkányoknak, utcalányoknak, prostituáltaknak tartották azokat a nőket akik házasság előtt estek szerelembe. Mára ez a felfogás eltűnt. Mert az emberek változnak, és vele együtt változik a világunk is. Miért nem lehet elfogadni azt is hát, hogy azonos neműek is vonzódhatnak egymáshoz? Miért kell beteg embereknek nézni őket? Semmivel sem vagy különb náluk. Ugyanolyan emberek mint te vagy én. Ugyanott van a szívük, ugyanúgy tudnak szeretni mint mindenki más. 

Aki elítéli a homoszexualitást az nézzen először magába és gondolkodjon el azon, hogy ő vajon tökéletes, és neki semmi olyan dolga nincs amivel különbözik a többségtől? Ezzel az erővel kiközösíthetnénk azt is, aki bal vagy jobb kezes. Vagy aki vegetáriánus. Vagy aki más vallást űz mint a körötte lévő többség. Mégsem hallottam még sehol azt, hogy valahol azt mondanák, "te hülye vega!" Ez nem számít sértésnek, mert attól hogy ő más étrendet űz, ugyanolyan ember mint a többiek. A saját neméhez vonzódókról mégis megannyi szebbnél szebb jelzőkkel dekorált beszólások és sértések születtek már. Miért? Miért vagyunk mi emberek ennyire ellenségesek azokkal, akik különböznek nálunk valamiben? Miért nem tudjuk elfogadni a másságot és tolerálni azt? 

 

Egy amerikai fotós kezdeményezte a NOH8 Kampányt, ami egy
néma tiltakozás a homoszexualitás elítélése ellen. A lényege a
NO HATE=vagyis ne gyűlölködj szöveg  az arcon és a száj
szigszalaggal való leragasztása utal a néma tiltakozásra,
valamint a 8-as szám a Kaliforniai törvényben a 8. számú törvényben
tiltják a homoszexualitást, így e törvény ellen is szól a project.
Érdekessége, hogy mára több mint 9000-en csináltattak magukról
hivatalos NOH8 fotót, köztük vörös szőnyeges sztárokkal.

Sokan mondják, hogy "mert régen nem volt ilyen". Nem biztos. Egyáltalán nem biztos. Csak kevésbé merték felvállalni a "máglyaégetés" nem túl csábító ajánlatától félve. 

Mára sok egyesület és szervezet indult a homoszexuálisok védelmére, amit sokan elleneznek, mondván, ezzel csak elősegítjük a "kialakulását". Hát ennél nagyobb baromságot is régen hallottam már... Ez nem "kialakul". Ez VAN.  Hogy a fenébe, én is tudok ezekről a szervezetekről, és támogatom is őket, támogatom továbbá  a melegek házasságát, mégsem "alakul ki" nálam. Továbbra is heteró vagyok, és az is maradok, mert még mindig elolvadok Bruce Willis-től és Clooney-tól is, és továbbra is várom hogy bekopogjanak hozzám. ;-) Ezek a szervezetek csak azt segítik elő, hogy a fiatalok merjék felvállalni önmagukat, és ne fojtsák magukba azt, amit éreznek. A tinédzser öngyilkosságok nagy százaléka az indentitásukból adódik. Mert félnek. Félnek attól hogy mit szólnak a többiek, és a családjuk. De amondó vagyok, akinek gyereke van, annak FELTÉTEL NÉLKÜL kell szeresse és támogassa a gyerekét, és aki egy ilyen miatt elfordul a gyerekétől, és nem támogatja, az nem igazi szülő! A szülőnek a kötelessége, hogy a gyerekét akkor is támogassa és kiálljon mellette, ha bármi történik. Ha embert öl, akkor is. A bíráskodás és az elítélés a bíróság feladata lesz. A szülőnek a védelem a feladata és a gyereke feltétel nélküli szeretete. 

Végezetül, kétlem hogy lenne olyan ember a Földön, aki nem szeretné, hogy a gyereke boldog legyen, ha pedig őt a saját neméből való teszi boldoggá, akkor kik vagyunk mi hogy ítélkezzünk? 

48. Bejegyzés

Utazások

Szeretek utazni. Legyen az busz, autó vagy vonat, mindegy. Imádom ahogyan hátra dőlök, bedugom a fülest a fülembe, és beindítom a kedvenc zenémet, miközben bámulok ki a semmibe. Akár a pusztákon tátongó búzatáblákra, a vidám napraforgókra vagy az égre meredő fákra nézek. Néha még egy egy kis állatot is sikerül elkapni a szemem sarkából. A természet lágy öle. De amit igazán imádok, az éjszaka fényben úszó városok látványa. Ilyenkor sok mindenen elgondolkozik az ember. Sokszor olyanon is, amin nem kellene, de gyakran akkor jutnak eszünkbe életre szóló remekművek. Többek között ez a bejegyzés is Kiskunfélegyháza-Szeged vasútvonalon született meg bennem, miközben mazsorett fesztiválra mentem megnézni egy barátnőmet. Igaz, ennek már két hete, de sajnos csak most jutottam oda, hogy ténylegesen papírra/billentyűzetre vessem. Hogy jó lesz e, vagy tetszik e valakinek, az majd kiderül. Szóval ott tartottam, hogy elgondolkodunk az élet különböző dolgain. Mindig azt szoktam mondani, hogy az élet olyan mint egy játék. Egy stratégia játék. Építjük a magunk kis várát, csináljuk a katonáinkat, nekimegyünk a velünk szemben indított harcoknak és támadásoknak. Pontokat, érméket gyűjtünk, amiket néha elhasználunk, néha keresünk vele. Sokszor azonban képtelenek vagyunk visszaverni a támadásokat, és leverik a várunkat, megsebzik a katonáinkat. Ilyenkor végig kell gondolnunk, mi legyen a következő lépés. Adjuk fel? Vagy tovább játsszunk? Ekkor vissza kell emlékezni, miért is kezdtük el ezt a játékot. Mert tele van meglepetéssel? Mert érdekes? Izgalmas? Kihívásokkal teli? Ha jól csinálom, baromi sokat nyerhetek vele? Vagy csak unalom űzésként? Nyilván mindenki más okból. De egy biztos. Mindenkinek volt valami oka, és valami célja azzal, hogy elkezdte. Így van ez az élettel is. Azzal a különbséggel, hogy ott nem mi választhattuk meg hogy akarunk e élni, hanem megkaptuk az élettől ezt a lehetőséget. Mi döntünk, hogy élünk e ezzel a lehetőséggel, avagy sem. A nagy kérdés, hogy miért érdemes élni vele? Mert ez az egy lehetőség ezer és ezer új lehetőség tárházát nyújtja nekünk. Nem tudhatjuk mit hoz a holnap. Nem tudhatjuk mikor kapunk egy újabb támadást, ami lerombolja az addig felépített várunkat, de ami biztos, hogy mindig kapni fogunk egy új lehetőséget. Szabadon eldönthetjük, mely irányba indulunk tovább. 

A döntés a Te kezedben van. Te döntöd el mire használod fel. Ha ügyes vagy, és jól játszol, te lehetsz az, aki lerombolja a körülötted lévő építményeket, és a világ ura lehetsz, mert a kezedben a LEHETŐSÉG. Amit soha nem szabad elengedni, miért? Mert nem tudhatod mit hoz a holnap. Örömöt e vagy bánatot, pénzt vagy nincstelenséget, betegséget vagy egy új gyógymódot mellyel meggyógyulhatnak a betegek. Nem tudhatod. De meg van rá az esélyed hogy a jó lapot húzd. És ki tudja? Talán a Te életedben pont holnap jön el Az a nap, ami megváltoztat minden addigit. Ezért nem szabad soha feladni. Ezért kell minden földre kerülés után felállni, leporolni magad, és újra kezdeni az építkezést. Ne feledd, nem tudhatod mit hoz a holnap, de kezedben a döntés lehetősége, hogy jól forgasd életed lapjait!

47. Bejegyzés

Az evészavarok hátterében 2.

A 21. századra kialakult egy úgynevezett "szépségmítosz", amely megköveteli a nőktől a szépséget. De kérdem én, kinek mi számít szépnek? Ez egy tág fogalom. Mindenkinek más a szépségideálja. Van akinek az alacsonyabbak, van akinek a magasak tetszenek, hosszú vagy rövid haj, szőkék, barnák, vörösek... a sminkelt nők vagy a természetes szépségek... és ez csak töredéke annak ahány félék vagyunk a valóságban. Mindenkinek mást jelent az a szó, hogy "szép". Vagy hivatkozzunk arra, amit a média lead a címlapokra? A photosoppolt, mű képekre? És akarjunk élettelen bábokra hasonlítani? Szerintem erre semmi szükség. 

Az evészavarok esetében is, ugyanúgy mint a drogok, vagy alkohol esetén, beszélhetünk függőségről, ugyanis az evészavarok is felfoghatók szenvedélybetegségeknek. Ugyanúgy kényszeres cselekedetnek számít az étel kiadása, vagy a meg nem étele, ha elérjük a napokig tartó éhezés állapotát, és a végére már nem is érezzük az éhséget. Ez mind a saját belső kontrollunk provokálása és próbálgatása. 

Az evészavarosok, gondolok jelen esetben az anorexiára és bulimiára, olyan betegségek, melyek elutasítják a kezeléseket, hiszen a kezelés által eljutnának ahhoz a testhez és alakhoz, amitől ők szabadulni akarnak. Nem érzik magukat betegnek, ezért is utasítják el a segítség kérést. 

"A halál nem fenyegető – éppen az élő vált ki félelmet belőle. Mindentől fél, ami kerek, amorf, nőies, termékeny, ösztönös, szexuális – fél a közelségtől, a melegségtől."-/Thorwald Dethlefsen és Rüdiger Dahlke/ Nagyon tetszik ez a mondat, no nem a tartalma miatt, hanem mert kitűnően megfogalmazza egy mondatban azt, ami jellemzi a központi problémáját az anorexiának.

Az eredményességet az befolyásolja, mennyire elszánt az illető, és mennyire van mellette családi támogatás. Főleg pszichoterápiát és gyógyszeres kezelést használnak. A legfontosabb, hogy helyreállítsuk a testsúlyt. 

Legfőbb terápiák a pszichoanalízis, viselkedés és kognitív terápia, a csoportterápia és a családterápia. Ezek segítenek régi sérelmeket felhozni és azokat átbeszélni, úgymond, kibeszélni magadból, ami által leesik egy teher a válladról, segítenek a csoportterápiák a testünk elfogadásában és a testkép helyes megítélésében, családterápiával pedig elérhető, hogy a serdülő megtanuljon elszakadni a szüleitől, és fokozatosan leválni róluk. Hiszen ebben a korban jellemző egy elfojtott agresszió, illetve dac, ha nem tudnak önállósodni, és ezt tudat alatt így fejezik ki, hogy megtagadják maguktól az ételt. Ily módon a szülőket is büntetik tudattalanul. 

Szerencsére manapság egyre több kampány van annak érdekében, hogy ne a kiálló borda legyen az etalon. Remélhetőleg ezek egyre elterjedtebbek lesznek, és szépen lassan elállunk attól a nézettől, hogy a zörgő csontok a "szépség ideálok." Minden ember máshogy néz ki, mindenkiben van valami különleges, Benned is! És azt fogadjuk el, akik vagyunk, és merjünk önmagunk lenni, ne a társadalmi nyomásokra hallgatni. 

Legyél kövér vagy sovány, magas vagy alacsony, szőke vagy barna, nem számít, légy önmagad, és maradj EGÉSZSÉGES!

Felhasznált irodalom: http://www.onlinepszichologia.hu/hirek/az-ehezo-szentektol-a-modernkori-onsanyargatasig-az-eveszavarok-hattere-ii-resz

46. Bejegyzés

Az evészavarok hátterében 1.

Sokan kutatják, vajon milyen biológiai vagy pszichés okok állhatnak az evészavarok hátterében.

Érdekes adatokra leltem, miközben e téma után kutattam. Egy argentínai kutató, látogatásokat végzett olyan családoknál, ahol  megjelennek valamilyen pszichoszomatikus betegségek (az evészavarok is ebbe a körbe tartoznak.). Azt találta, hogy ezeknél a családoknál jellemző a(z):

• összemosódottság,
• ridegség, szigor
• túlvédés
• konfliktus kezelés hibája

Magyar kutatók is végeztek ezzel kapcsolatban kutatásokat, családlátogatások alkalmával a következőket találták azoknál a családoknál, ahol előfordulnak ilyen betegségek:

• túlfegyelmező szülők
• szándékosan kivett falak, vagy nyitott ajtónál alvó gyerek, hogy ilyenkor is figyelni tudják
• a tér aránytalan kihasználása testvérek között (pl az anorexiásnak, az adott tér 1/4 része jut)
• apa hiánya

Nagyban befolyásolja a dolgot az, hogy milyen a családi minta. Ha egy családban a szülők túlsúlyosak, a gyermek 80%-ban lesz túlsúlyos, és ugyanez vonatkozik a soványságra is. Fontos szerepe van a korai anya-gyermek kapcsolatnak, a szeretetnek illetve annak megvonásának. Sok esetben előfordul, hogy ezzel próbálják büntetni a gyereket, hogy megfenyegetik, ha rossz lesz, nem szeretik őt. Ezt felejtsük el! Ilyet nem lehet mondani egy gyereknek, mert ő komolyan veszi, és elhiszi magáról, hogy ő egy olyan értéktelen személy, akit képesek lennének a szülei nem szeretni, csak azért mert nem eszi meg azt a főzeléket. És aztán csodálkozunk ha fenyegetve érzi magát evések alkalmával és szorong. Így kondicionálással azt tanulja meg, hogy neki KÖTELEZŐ enni, mert különben nem fogják őt szeretni. És most őszintén, ki az aki szereti a kötelező dolgokat? Senki. A kötelező olvasmányokat is azért nem olvassuk el soha, mert kötelező. Mihelyt vége lett a sulinak, olyan lelkesen olvastam az akkor unalmasnak tűnő könyveket, hogy csak na. 

Ezen kívül fontos befolyásoló tényező a MÉDIA. Minden kis fiatal lány és fiú a tévében látott ideálára akar hasonlítani. Amerikában a 10 évesek 80%-a (!!!) fogyókúrázik, hogy elérje kedvence alakját. Nem kell. Mindenki egyéniség. Mindenki úgy szép ahogy, és senki nem akarja hogy rá hasonlítsanak. Vegyük például Demi Lovatot, elvárták tőle, hogy példaképpé váljon, holott ő ez ellen volt, ugyanis nem értette miért is akarna valaki rá hasonlítani, de mivel ez volt az elvárás felé, így kénytelen volt megtenni, amit mondtak neki, hogy "tökéletes példakép" legyen. Ennek az lett a hátulütője, hogy nem sokkal később a bűntudat és a túlzott elvárások hatására rehabilitációs központba került. "Tele voltam bűntudattal és szégyennel. És ezt elkezdtem önmagamon levezetni." "Nem is akartam meggyógyulni, mert úgy éreztem, nekem ilyennek kell lennem."

És akkor még nem is beszéltünk a gyerekkori híres játékról, Barbie-ról, aki a valóságban 220 cm magas lenne, 102 cm-es mellbőséggel, 56 cm-es derékbőséggel, 16 cm hosszú nyakkal, ami mellesleg megjegyezve, nem tartaná meg a fejét, szóval nem lenne életképes a valóságban. Mégis, egy csomó kislány rá akar hasonlítani. Mondjuk, nekem is voltak Barbiejaim, órákat tudtam játszani velük, valahogy mégsem fordult meg a fejemben soha hogy olyan legyek, mint ők. Nem akartam olyan sovány lenni, vagy úgy kinézni. Szóval ez nem biztos, hogy csupán a játéknak a hibája. Szerintem nagy hatása van, sőt, a legnagyobb hatása a szülői háttérnek van. Hogy milyen a családi légkör. Hogy vannak e együtt evések, és együtt főzések. Hogy mennyire van szigorítva az egyes ételek megevése vagy meg nem evése. Hogy jutalmazzák e a szülők a gyereket az evés valamilyen formájában. 

Na de azt a témát most egyenlőre itt le is zárom, mert túl sokat beszélek, és így is hosszúra nyúlt, nem akarom elvenni a kedves olvasóim kedvét a kisregényeimmel, szóval, majd egy következő bejegyzésben még folytatom ennek a témának a boncolgatását, és a terápiáját is. 

Addig is, a lényeg, "saját testeddel kapcsolatos elvárásaid ne legyenek irreálisak, és a testsúlyod ne legyen önértékelésed első számú meghatározója", ne azt nézzük mi van a tévében vagy a magazinok címlapján, hiszen az mind csak hamisítvány, photoshop az egész. Légy önmagad, és fogadd el azt, aki vagy!

45. Bejegyzés

Röviden, tömören...

Az életben mindenkinek vannak problémái. Persze mindenki a sajátját tartja a legnagyobbnak, és legsúlyosabbnak. Nem vesszük észre a körülöttünk lévőket, mert el vagyunk merülve a saját problémánkban. Közben szépen lassan elhullanak, eltávolodnak körülünk az emberek. Mert mindenki be van zárkózva a maga kis világába. És el vagyunk foglalva magunkkal. A végére azt vesszük észre, hogy nem marad más mellettünk, csak a szüleink. Hiszen ők azok, akik mindig mellettünk lesznek. Akiknek soha nem lesz fontosabb a saját problémájuk, akik feltétel nélkül szeretnek bennünket, és aki akármekkora hülyeséget is csinálsz, ki fog állni melletted, és meg fog védeni a  bajban, még ha ezt sokszor nem is érzed így, a nagy veszekedések és nézeteltérések kereszttüzében. Persze, én elhiszem hogy vannak nehéz esetek, amikor nem könnyű eset a szülő, és nehéz megnyílni neki. Vannak olyanok tudom, akik előtt nem lehet beszélni semmiről, minden tabu témának számít, és úgy tűnik, semmit nem engednek meg. Ilyenkor haragudtok rájuk, és azt hiszitek, nektek van a legrosszabb szüleitek. De mondok én valamit, ezzel a csekély 22 éves tapasztalatommal. Nem a szülői szigor nagysága határozza meg azt, hogy valaki jó szülő e, avagy sem. Hiszen ha tényleg bajban leszel egyszer, ha eltévedsz a nagyvárosban, ha kórházba kerülsz, vagy csak simán influenzásan nyomod az ágyat otthon, ki az akinek a közelségére vágysz, és legelőször felhívod? Szerintem senki nem a legjobb haverját fogja megkérni, hogy hozzon neki egy bögre forró mézes teát, vagy készítsen neki egy meleg tyúkhúslevest, mert attól jobban leszel majd. Ha levágatod a hajad, vagy ha piercinget vagy tetoválást csináltatsz, ha elkezdesz más stílusban öltözködni, vagy ordít a szobádban a zene, biztosan lesznek konfliktusaid vele. De ha majd ott állsz a bajban, és nincs aki segítsen, abban az egyben biztos lehetsz, hogy rájuk mindig minden körülmények között számíthatsz. Senki a világon nem érez irántad olyan önzetlen szeretetet, hogy ezt megtegye neked, legyen bármilyen más baja a szülődnek is. 

Ezeket a pillanatokat sokszor nem vesszük észre, feledésbe merülnek, mert ezek olyan "természetes dolgok". Igen, végül is azok, de nem szabad megfeledkeznünk róla, és néha hálát mutatni érte. Egy csepp figyelmességgel, amikor segítünk anyunak elmosogatni, vagy megterítünk, hogy mire apu hazajön fáradtan a munkából csak odaül az asztalhoz és kapja a meleg vacsorát. Ezek apróságok, mégis nekik sokat jelenthetnek. És persze arról se feledkezzünk meg, hogy ezek akkor fognak érni valamit, ha szó nélkül, önszántadból csinálod meg. 

Három nap múlva Anyák napja. Ugye Te sem felejtetted el? ;)

És még valami, soha ne feledjétek: a család mindenek felett!

43. Bejegyzés

Borderline

Ma egy igen ritka, ám általam az utóbbi időben egyre jobban megismert betegségről szeretnék írni, mert úgy gondolom, nagyon kevesen tudnak erről az állapotról bármit is.

A borderline lényegében egy személyiségzavar, mely során az egyén állandó kettősséget érez mind magával, mind a környezetével kapcsolatban. Szélsőséges és kiszámíthatatlan viselkedései vannak. Mikor egyszer valamire egyféleképpen reagál, ugyanarra a valamire másik pillanatban már teljesen ellentétes érzelmeket fog táplálni. Például egy személyre is irányulhat ez a kettősség, egyik nap még imádja az illetőt, másnap már lehordja mindennek, és összeveszik vele. Persze a másik személy csak áll tátott szájjal és nem érti, mi folyik itt, mi történhetett egy éjszaka alatt. Ezt nagyon nehéz a beteg családjának és környezetének is megélnie. Nagyon sok türelemre van szükség hozzájuk. Igazából nem beszélhetünk konkrét "betegségről", sokkal inkább állapotról. 

Ez a szélsőséges személyiség állapot megnehezíti az egyénnek a beilleszkedését, barátkozását, sokszor eltaszítja magától az embereket, emiatt a párkapcsolataik sem eredményesek, vagy egyáltalán nincs. Gyakori jelenség még az érzelmek kettősségéből kifolyólag az, hogy  egyik pillanatban szeretetre vágyik, a másikban eltaszítja magától az őt szerető embereket. Vagy például magányra panaszkodik, ha viszont társasága akad, egyedül akar lenni. Mindezek ellenére állandó újdonságokra vágynak és félnek a magánytól.

A tudatlanok kiállhatatlankodásnak is vélhetik, pedig ennek mélyebb gyökere lehet, mint csupán egy kis szőrözés. 

Állandó jelleggel jelen van életükben a szorongás és a depresszió. Gyakran fenyegetőznek öngyilkossággal, és azt meg is kísérlik, vagy agresszívek lehetnek önmagukra vagy környezetükre nézve is. 

Feszegetik az erkölcsi normák határait, gyakran előfordulnak összetűzéseik a törvénnyel. 

Általában más betegségekkel társul, mint:

• alkohol-,
• drogfogyasztás, 
• önsértések,
• egyéb pszichiátriai betegségek.

A kettős érzelmekből és személyiségzavarból kifolyólag nagyon nehéz a kezelésük, mert egyik pillanatban együttműködnek, és elfogadják az ajánlásokat, míg máskor ellene vannak, és nem akarják az egészet, szilárd meggyőződésből, hogy ez nem kell nekik. Hosszú távon pszichoterápiás kezelésre van szükségük, ami akár évekig is eltarthat. Gyakran kell gyógyszereket szedniük, (szorongásoldókat, antidepresszánsokat) melyekkel az a probléma, hogy nagy a hozzászokás veszélye. A pszichoterápia célja, hogy újraépítsék az egyén személyiségét, és ehhez hosszú időre van szükség, valamint nagyon fontos eleme a gyógyulásnak a bizalom. E nélkül nem fogja magát hagyni, elutasító lesz. Elutasítását pedig nagyon fontos megértenünk, és nem ellenszegülni vele, mert annál rosszabb lesz, annál jobban fog ellenünk szegülni, és a bizalom is elillan rövidesen. 

Ha környezetünkben tapasztalunk ilyen hasonló viselkedést valakinél, gondoljuk át, mióta tart nála ez a viselkedés, mert lehet, hogy van neki egy kiinduló pontja, például egy gyerekkorban átélt szexuális bántalmazás, elhanyagolás, bántalmazás. Próbáljunk nyugodtan beszélni vele, és a bizalmába férni. Csak azzal tudunk neki segíteni, ha megértőek vagyunk, és ha "harap" nem "harapunk vissza", inkább minél nyugodtabban elérni, hogy ő is megnyugodjon. Ha megbánt bennünket, ne gerjesszük tovább a tüzet azzal, hogy visszaszólunk, hiszen minél nagyobbat ütünk a labdára, az annál erősebben pattan vissza.

És ne felejtsük, a borderline nem egyenlő az igen gyakori PMS-el, ami "azok" a napok előtt irányítja a nők viselkedését, bár tudom, elég hasonló tüneteket produkálunk olyankor, mint a fent említett utállak-imádlak kombináció. ;)

Miközben keresgéltem a képeket, rábukkantam egy Amanda Jenssen nevezetű énekesnőre, és annak Borderline c. dalára, érdekesség kedvéért berakom, a dal magyar fordítását sajnos nem találtam, így egymagam vállalkoztam e feladatra, természetesen nem álltam neki az egésznek, csak a lényegét. Köszi a segítséget Bandinak:

"Mert kirohanunk az időből, és én elveszítem az eszem,

Azt mondják, jól kell lennem, de én soha nem vagyok jól,

Kifutunk az időből, mert elvesztem az eszem,

És hol vagy te?

Mert nem tudom, merre kellene mennem,

Kedvesem,

Én vagyok a határvonal (Borderline)

A dolgok változhatnak, de én zűrzavaros vagyok,

Ez csak egy újabb szombat este,

Gyere, nézd végig ahogy megfulladok, és vedd el ami maradt a talált tárgyak osztályán. 

Hajnali 4 óra, vajon bezártam az ajtót?

Mindig hiányzol, de nem tudom, hogyan érzel,

Többet vajon?

A szörnyek amik beköltöztek a fejembe,

új barátokat hoztak az ágy alá.

"Én megállítom őket" mondtad."

Egy kis közlemény

      Egy nagyon kedves barátnőm kezdett el szintén blogolni, a saját érzéseiről és tapasztalatairól, amik azt gondolom segíthetnek hozzá hasonló cipőben járó embereken is. És ha esetleg rájössz, hogy te is hasonló érzésekkel küzdesz, megnyugtató lehet, hogy tudod, nem vagy egyedül. Érdekes, és elgondolkodtató közleményeket ír. Érdemes elolvasni őket:

Az ember társas lény, nem jó neki ha egymaga van

(Ezt a linket és további általam kedvelt oldalak linkjét is jobb oldalt középtájt, az "Elitek" címszó alatt találtok.)

41. Bejegyzés

Azok a bizonyos "érzelmi kapások"

Életünk során sok ember vesz körül bennünket. Ezeket az embereket megpróbáljuk megismerni és főként kiismerni, mennyire számíthatunk rájuk a bajban, a jóban, vagy csak úgy, a mindennapokban. Ez az idő változó lehet. Vannak akiket gyorsan kiismerünk, hisz hamar kimutatják a foga fehérjüket, másokat hosszú hónapok vagy évek után ismerünk ki igazán. Vannak azonban olyanok, akiket pár hónapja ismerünk, és már várjuk a jól megszokott pofonokat, vagy hogy csalódjunk bennük, vagy hogy mikor tesznek valami negatívat ellenünk, és aztán... nem lesz ilyen. Telnek a napok, múlnak a hónapok, a barátság egyre mélyül, és te még mindig tartasz attól, hogy mikor fog megbántani, és aztán rájössz, hogy még soha életedben nem volt ilyen "tartós kapcsolatod" senkivel, akivel nem veszekedtél volna, vagy aki ne bántott volna meg legalább egyszer kapcsolatotok során. Ez egy furcsa érzés, be kell valljam. Nem csak adsz, hanem kapsz is. És dőzsölök az érzelmekben és a "kapásokban", mert annyi mindent kapok, hogy úgy érzem soha nem tudom meghálálni ezt.  Nem hiába mondják azt az ember fiának, hogy jól gondoljuk meg kiért mit teszünk meg. Nem mindenki érdemli meg, hogy kimosd a ruháit, beszárítsd majd gyönyörűen összehajtogatva hazavidd neki; hogy sütit rejts el meglepetésként a hűtőjébe; hogy pizzát süss neki; hogy reggelit vigyen ha elfelejtesz magadnak csinálni; hogy minden reggel kávéval várjon az iskolakapuban; hogy egy órát várjon a budi padlóján ülve, zenét hallgatva és lemaradjon a buliról amíg te az egyik fülkében szenvedsz a Jagermeister és a vodka-narancs okozta kellemetlenségektől; hogy szállást adj neki, ha bajban van; hogy saját idődet feláldozva segíts neki a tanulásban, hogy jobb legyen az átlaga, és még sorolhatnám, kimeríthetetlen a listámat. Nem minden ember érdemli ki ezeket, de van olyan, aki(k)ért ezt megteszed. Akiktől nem sajnálod, és akikre nem tudsz haragudni, mert amennyit elvesznek tőled, azt duplán, sőt triplán visszaadják. Aki tudod, hogy még az egy napos kórházi bennfekvésed alatt is meg fog látogatni, és már előre csalódott, mikor közlöd vele, hogy nem kell ápolnia a műtét után. Mert ő tiszta szívéből szeretett volna megtenni érted ennyit. És persze fontos tulajdonság még, hogy elfogad olyannak, amilyen vagy, egy naiv, "kötött pulcsis", dilis lányként, aki sokszor nem tudja befogni, és csak mondja, mondja, mondja a magáét szüntelen, de ő szívesen, érdeklődve végighallgat, ha nem tud rá tanácsot adni, akkor pedig csöndben tartja a vállát, amin kisírhatod magad.

Akiért képes vagy megtenni ezeket a dolgokat, és aki ugyanúgy visszafelé is megteszi ezeket, önzetlenül, és nem azért, mert "így illik", hanem mert tényleg így szeretné, azt nevezzük IGAZ BARÁTNAK. 

40. Bejegyzés

A tavasz első pillanata

A hosszú hideg hónapok után, mindenki türelmetlenül várja a jó időt. Az emberek napsütésre szomjasan sétálnak az utcákon. Ilyenkor mindenkinek kicsit jobb kedve lesz. Elfelejtjük a heti izgalmakat, a stresszt, ami nap mint nap körülvesz bennünket, és megpróbáljuk a várva várt tavasz-illatot magunkba préselni. Még a leg-idegtépőbb madár csipogás is kellemesen hat, és zene füleinknek, hisz azt dúdolja: "Itt a tavasz, itt van újra." A lágy szellő bársonyosan simogatja arcunkat, miközben az utcákat rójuk. Hát nem csodálatos? Az élet egy aprócska öröme. Amikor végre kiszabadulunk a zord hétköznapokból. Elfeledjük  a szürke hétköznapokat, és végre napsütésre ébredünk. Imádom az ilyen időt. Bár nem mondom, pár fokkal még azért emelkedhetne a hőmérők higanyszála, de már ez is haladás. Ilyenkor sokkal fittebbnek érzem magam, reggel nem bal-lábbal kelek, mint általában, kisminkelek, és a kedvenc ruháimat és cipőmet húzom fel, mert jó kedvem van. Imádom a napsütést, és a tavasz illatát. De sajnos az élet ilyenkor sem állhat meg, iskolában a négy fal között kell vergődni, még szerencse, hogy azért akad egy két órácska szünet, amikor ki lehet élvezni természet anyánk ajándékát. Ki lehet menni a ligetbe, a hamvas fűben mászkálni, a zöldellő lombok alatt, és figyelni mint éled újra a természet. 

Aki teheti, az fogja a körülötte lévő embereket, és rángassa ki őket a négy fal közül ezen a csodás napon! Menjetek kutyát sétáltatni, kertészkedni vagy csak úgy sétálni a semmibe, és élvezzétek az Istenadta természetet, amit olykor nem becsülünk meg eléggé. A Tisza parton úszkáló kacsák, a galambok, a varjúk, a játszótereken szaladgáló gyerekek mind erre vártak hónapok óta, élvezzük hát ki amíg lehet. Tegyük a saját napunkat szebbé, és törjünk ki a szürkeségből, hisz eljött a tavasz, a színek évszakja. Oly sok rossz és nehéz dologgal kell szembenéznünk a hétköznapokban, tegyünk egy szívességet magunknak, és menjünk ki a természetbe, élvezzük ki amíg megtehetjük!

MOSOLYOGJ! ÉS A VILÁG VISSZAMOSOLYOG RÁD! :)

39. Bejegyzés

Az értelem magaslatán

Mindig érdeklődéssel, és örömmel fogadom a hozzászólásokat a bejegyzéseimhez, mert tükröt nyújtanak nekem, segítenek abban, hogy mit csináljak másként, és mi az amit jól csinálok, miről szeretnek olvasni az olvasóim. Viszont vannak olykor érdekes kommentek, amikre általában azért nem válaszolok rögtön, mert kell egy nap, hogy átfogalmazzam a válaszomat, és nyomdafestéket tűrő formába rázzam, hogy ne tűnjek túl alpárinak. 

Szóval. Most úgy gondoltam felhívom minden kedves olvasóm figyelmét pár olyan dologra, amiért haragszom a hozzászólásokban. 

Először is, nem hiába nem írok neveket a bejegyzésekben. Az elmúlt hetekben írtam pár elgondolkodtató bejegyzést, akik ismernek esetleg gondolhatják, hogy ki(k)ről van szó benne, de nem feltétlenül tudhatják. Nem kell mindenben mögöttes tartalmat keresni, és mielőtt meggyanúsítanál engem, vagy leírnád az általad gondolt személy nevét, előtte gondoljátok már át, hogy valószínűleg nem hiába nincs ott se egy monogram, se nemre utaló jegy se semmilyen olyan utalás, amiből felismerhető lenne valaki. Azért nem írom úgy, mert nem vagyok olyan szemét, hogy kiteregessem a másik emberrel való kapcsolatomat, viszonyomat, és a másik ember kilétét, másrészt személyiségi jogokat is tiszteletben szeretném tartani ezzel. Viszont ha valaki akár hozzászólásban is, és ha nem is találta el, mert pont nem arról az illetőről van szó a bejegyzésben, feltárja ezeket a neveket, az már személyeskedésnek számít, és ekkor akik esetleg mellettem állnak, nekitámadhatnak az adott személy(ek)nek, holott lehet hogy semmi közük nincs az adott témához. Ezekkel a történetekkel nem másokat akarok kibeszélni, vagy netán ítélkezni felettük, hiszen "nem vagyok Isten, sem felsőbbrendű lény". hanem a saját érzéseimet próbálom feltárni, és papírra vetni. (jelen esetben blogra, mert a papír kiment a divatból. :) ) Ha esetleg úgy érzitek, hogy bárkit megsértettem valamivel, akkor tessék kérem, meg van adva egy e-mail cím, vagy facebook-on is mindenki megtalál, ott négyszemközt megvitatjuk az adott problémát, ide pedig csak és kizárólag a SAJÁT NEVED feltüntetésével írj, másokat pedig hagyjunk ki a játékból. Mert ezzel, nem én leszek a sz*r szemétláda, hanem pont az a személy, aki védelmére szeretné venni a delikvenseket, csak odáig nem jut el a gondolkodásuk, hogy pont ezzel a lépéssel húzza őket még rosszabb helyzetbe. Mert ha nem említ név szerint embereket, akkor figyelmen kívül marad az egész, és mindenkinek titokban marad a kiléte.

A másik dolog az az, hogy sokszor vagy elfogultan olvassátok a cikkeket, vagy én nem tudom, de nem szűritek le a lényeget belőle. A múltkori "rajongói öngyilkosságról és öncsonkításról" szóló bejegyzéseim alá is az adott rajongótáborból kaptam negatív kritikát, hogy ő is XY rajongó és nem csinál ilyet, ne legyek elfogult. Egy szóval nem mondtam hogy mindegyik rajongó ilyen, azt meg főleg nem, hogy mindegyik XY rajongó ennyire fanatikus. Egyáltalán nem is az adott sztárról volt szó, jobb lett volna ha ki sem írom a nevét, és nem is a rajongói bázisát bántottam, hanem megpróbáltam felhívni a figyelmet egy olyan problémára, hogy egyesek (NEM MINDENKI), túlzottam rajonganak bizonyos személyekhez, és saját magukat bántják e miatt, és ez a szörnyű. És még egyszer hangsúlyoznám, NEM ADOTT RAJONGÓI BÁZISRÓL BESZÉLEK, CSAK ADOTT SZITUÁCIÓRÓL. 

Ja igen, és a legjobb. Tegnap kaptam egy olyan hozzászólást, miszerint, idézem: "azért néha te is bevalhatnád a hibáid..nem vagy te isten és nem vagy felsöbbrendü... " Ühüm... gondoltam magamban, na erre se jó ötlet most válaszolnom.  Persze ilyen hozzászólásnál saját nevét nem meri felvállalni, névtelenül ír, mások nevét azt persze szépen ki lehet teregetni, na mindegy. Ehhez annyit fűznék hozzá, hogy a bejegyzések 90%-a a saját hibáimat mutatja be, hogy ti esetleg ezeket hallva okuljatok belőle, és másként csináljátok, ne essetek bele ezekbe a hibákba. És ahogyan az erre érkező válasz is mondja, amit itt szeretnék megköszönni annak a két személynek, aki kiállt mellettem, hogy minden ember hibázik, én is, de még mennyire, és soha nem éreztem magam felsőbbrendűnek, sőt, aki ismer, az tudja hogy eléggé önbizalom hiányos vagyok, csak próbálok tanácsot adni, de ezeket a tanácsokat is úgy adom, hogy ne érezze senki úgy, hogy osztom az észt, hanem a saját véleményemet, érzéseimet, tapasztalataimat leírva próbálok egy kis véleményt alkotni a körülöttem lévő világról a saját szemszögemből és a magam enyhén szarkasztikus stílusában. Az meg megint csak igaz, hogy nem vagyok Isten, hiszen csak egy Isten van, és hozzá nem fogható senki és semmi. Ja igen, és miután valaki megkérdezte tőle, miért gondolja, hogy én felsőbbrendű vagyok, erre az volt a válasz, "mert valaki ezt mondta neki". Hát ehhez már tényleg jó, hogy ülő pozícióban olvastam, mert megingott volna a talaj a lábam alatt és megfelelő vérmérsékletre volt szükségem, hogy erre hidegvérrel, tiszta fejjel reagáljak. Abból, hogy valaki azt mondta, nem lehet megismerni senkit, erre nem lehet építeni, ebből nem lehet véleményt alkotni és pláne nincs jogod egy ilyenből ilyen sértéssel illetni engem, mert úgy gondolom, én sem bántottalak téged, sem senki mást.

És végül de nem utolsó sorban, amikor valaki felhozza, hogy a csoportban így meg úgy. A csoportom, bármennyire is most olyan állapotban vagyok, hogy nem tudom vezetni azt, számomra szent és sérthetetlen, mint az Isten nevét hiába ne vegyed! parancs, nálam is van egy ilyen, a csoportról nem beszélünk egy nyilvános oldalon, és nem itt kell kitárgyalni a benne zajló dolgokat. A csoportért a végsőkig ki fogok tartani és kiállok érte.

Röviden így befejezésül a kisregényem végére, ha bárki úgy érzi, hogy megsértettem vele a személyiségi jogát, szóljon, saját nevét feltüntetve, de nyilvánosan, nyomatékosan megkérek mindenkit, hogy mások nevét ne említse. Ha nagyon ég a vágytól és kíváncsi, akkor írjon privát üzenetet, és megbeszéljük. Ennyi.

38. Bejegyzés

Egy hideg nap

Február közepén, túl a híres nevezetes Valentin napon, alias a szerelmesek napján, amikor fiú s lány gerlepárként szabadon turbékolhat, még mindig fagyos az időjárás. Reggel iskolába menet, mikor látom ébredezni a várost, ahol mindenki rohan, ki iskolába, ki munkába, vagy a szülők rohannak csemetéikkel a megfelelő intézménybe, és persze mindenki közvetlenül az iskola/óvoda kapujában akarja kirakni gyermekét, vagy mondhatnám úgy is, kidobni, mindegy, csak minél gyorsabban legyünk túl rajta, és már suhanunk is tovább, hogy minél előbb a végére járjunk napi teendőinket tartalmazó zsúfolt kis listánknak. 

Az emberi kapcsolatok is nagyon könnyen fagyossá válhatnak ha nem vigyázunk. Észre sem vesszük és eltávolodunk egymástól. Ha valaki megkérdezi mi történt, csak ennyit mondunk: "nem tudom." Persze ilyenkor legkönnyebb csendben elsétálni a másik mellett, annak ellenére, hogy nap mint nap találkoztok, mégsem veszi egyikőtök sem a bátorságot, hogy kezdeményezzen. Hiszen úgy gondoljuk, ha nem veszünk tudomást a problémáról, akkor nincs probléma. Pedig ez nem így van. Sőt, a feszültség egyre jobban nőhet a két ember között, ami nem csupán eltávolodáshoz, hanem elidegenedéshez, majd utálathoz, haraghoz vezethet, és ha a végén valaki rákérdez, nem fogjuk tudni megmondani az okát, visszafordítani a folyamatot pedig szinte lehetetlen.

A mindennapokban is számtalan ilyennel találkozhatunk, amikor oka híján elidegenedünk egyénektől. Lehet, hogy egy értékes ember van az orrunk előtt, de a rohanó világban nem vesszük észre őt. Csak rohanunk manapság, a munkába, iskolába, otthon is rohanunk hogy időben készen legyen az ebéd, ki legyen takarítva, mosva, vasalva stb., és nincs időnk megállni egy pillanatra, és leülni egy illatozó kávé vagy tea mellé, és legalább egy fél órára kikapcsolni, és elbeszélgetni azokkal az emberekkel akik fontosak nekünk, így eltávolodunk egymástól, majd belekeveredünk ebbe a mókus kerékbe, amiből nem tudnunk kiszakadni, és pár év múlva ott tartunk, hogy nincs senkink, akivel meg tudnánk beszélni az aznapi pletykákat, akinek kiönthetjük a szívünket, vagy csak simán akivel meg lehet inni egy gőzölgő feketét. 

Ne felejtsünk el megállni minden nap egy pillanatra, és ápolni a baráti kapcsolatokat, még ha nem is sok idő, egy röpke fél óra mindenkinek az időbeosztásába bekalkulálható, akár egy telefon erejére is, ha valós találkozásra nincs kapacitásunk. Az élet apró örömei közé az emberi kapcsolatok is beletartoznak, melyeket ugyanúgy meg kell becsülnünk. 

"Pénzzel és tárgyakkal (...) nem lehet megváltani azt az időt, amit két ember adhat egymásnak az életéből." - Popper Péter